Kiss Róbert: Tiszta lélekkel várjunk az ünnepre

2018/12/16

az interjút készítette Janković Nóra 

Mai szemmel nézve a régi, letűnt kor emberei hihetetlen nyugalomban, békességben élték mindennapjaikat, várták az ünnepeket. Esténként a pislákoló lángú petróleumlámpa, a köhögő vaskályha vagy éppen a kandalló melegébe húzódott a család apraja-nagyja, és miközben melegedtek, együtt, megosztották egymással gondolataikat, félelmeiket, reményeiket és örömeiket. Ráérősen. Egymásra figyelve, egymás felé fordulva, támaszt nyújtva. Talán ez az, amit a fogyasztói társadalom atomizálódott családjaiban élő elmagányosodott emberek keresnek, amire vágyakoznak, aminek hiányát érzik. Vajon karácsony előtt, advent időszakában többen fordulnak lelki támaszért a hit felé? – kérdeztük a komáromi Szent András-bazilika rektorát, esperes-plébánosát, Kiss Róbert kanonokot.

Természetesen. Megesik, hogy teljesen „idegenek “is bekopogtatnak, megszólítanak az utcán, ha jó tanácsra, vigaszra, bátorításra van szükségük, vagy egyszerűen úgy érzik, túl sok a megválaszolatlan kérdésük a hittel, élettel kapcsolatban. A mi ajtónk és szívünk mindig nyitva áll az emberek előtt, hiszen nekünk, lelkiatyáknak az egyik legnemesebb feladatunk, hogy vigaszt nyújtsunk, erőt adjunk a rászorulóknak, az elesetteknek, hiszen az Úr Jézus mindannyiunkat egy családdá köt össze. A plébánia épületében, ahol az irodánk, az otthonunk és az ez év július 19-én felszentelt Krisztus Király kápolna van, kényelmes, tágas pasztorációs termek is várják a híveket. Rendszeresen találkoznak itt a Rózsafüzér-társulat, Mária Légió, Mécs, Lectio Divina, Mária Gyermekei és az Édesanyák Imái imaközösségek tagjai, valamint azon felnőttek csoportja, akik most készülnek a beavató szentségek (keresztség, bérmálás, Oltáriszentség) felvételére. Ezen imaközösségek tagjai igaz keresztényi alázattal, egymás iránti szeretettel figyelnek oda arra, hogy miképpen és hol tudnák a saját közösségükön keresztül imájuk és jócselekedetek által tovább adni Krisztus szeretetét.

Advent a lelki elmélyülés, a várakozás és a bűnbánat időszaka. Gyakrabban járulnak gyónáshoz a hívek ezekben a hetekben?

Azok a hívek, akiknek élő kapcsolatuk van az Úr Jézussal, évközben is rendszeresen jönnek szentgyónásra, és járulnak a szentáldozáshoz. Természetesen ebben az időszakban azért érezhetően többen szeretnék letenni a lelki terheiket, melyek megnehezítik életüket, megkeserítik mindennapjaikat. A gyónás a lehető legbizalmasabb dolog, hiszen ennek keretén belül az emberek az olyan érzéseikről, gondolataikról, cselekedeteikről is beszélnek a papnak és nyitják meg szívüket, amelyeket még a legközelebbi szeretteikkel is ritkán tudnak megosztani. A gyónásban Isten felé fordulunk, ezért is mély, bizalmas légkörben zajlik, és itt, a bűnbocsánat szentségében tapasztalható legjobban Isten felénk áradó irgalmas szeretete. Itt egyszerre vannak jelen az evilági dolgok, és a láthatatlan természetfölötti valóságok.

Szlovákia az EU második legkeresztényebb országa, mégis sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy „karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, nem egy feldíszített fáét.” Mintha azzal, hogy tárgyiasítottuk az érzelmeinket, hagytuk volna elsiklani a mögöttes érzelmi tartalmakat is. Meg tudjuk állítani ennek a lényegvesztésnek, lelki kiüresedésnek a folyamatát?

Hogy melyik család miképpen éli meg lélekben a karácsony ünnepét, az nem csak attól függ, hogy a társadalom milyen irányba halad, hanem attól, hogy a családot alkotó egyének szívének középpontjában ki áll. Abban az esetben, ha a középpontban csupán az ember áll, akkor nagyon gyorsan tehetetlenné fog válni, mert fel fogja ismerni saját gyengeségeit. Felismerni azt, hogy az ember halandó, gyarló, ingatag, rettenetesen lesújtó érzés. A lelki egyensúlyunkat ugyanis csak akkor tudjuk megtartani, ha szívünk középpontjában Isten, s az ő szeretete lakozik, hiszen ő minden jónak a forrása. Forrása az életnek, az életünknek, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek. Csakhogy mindezek az ajándékok, önmagukban, istenhit nélkül nem tudnak tartósak maradni, tovább növekedni, ahogy a szőlővessző sem tud növekedni és termést hozni a szőlőtőke nélkül. Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik megtalálják az utat az Úristenhez, könnyebben viselik az élet nehézségeit, és találják meg mindennapjaikban a boldogságot. Az az ember, aki mindettől eltávolodik, s csupán az anyagi javak megszerzésében látja a növekedés, a személyes fejlődésének eszközét, soha nem lesz igazán, felhőtlenül boldog.

Szerintem sok ember akarva-akaratlanul is érzi, hogy nem új tárgyakra van szüksége, hanem az életével kellene valamit kezdenie. A jövőbe és a hitbe vetett bizalmának megújulnia ahhoz, hogy az emberi kapcsolatai is újjá tudjanak születni. Csak ennek sokkal nehezebb nekikezdeni.

Ha valaki érzi, hogy fontos a másik ember számára, szeretettel fordul felé, akkor a szeretet által meg fog újulni. De szeretetet csak szeretet tud szülni. Amikor Betlehemben Isten Fia felveszi magára az emberi természetet, kiüresíti önmagát, ahogy a Szentírás is írja, nem önmagára figyel, saját isteni mivoltára, hanem körül járva a falvakat és a városokat, tanít a zsinagógákban, betegeket gyógyít, halottakat támaszt fel. Útra kel, hogy megkeresse az eltévedt juhot, útba igazítsa s a mennyország felé terelje az embereket. Segít a rászorulóknak a bűnök terhének cipelésében, mert ez az, ami igazán nehéz. Jézus azért jön, hogy kiengeszteljen bennünket a Mennyei Atyával, hozza a bűnök bocsánatát. Testvéreink, barátaink támogatásával a nehézségekkel mindenki meg tud birkózni valahogy, idővel felülkerekedik rajtuk, de a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. A bűnös életet élő ember, aki tudva és készakarva, szándékosan, annak ellenére, hogy tudja nem Isten parancsolatainak megfelelőlen él, cselekszik, csak akkor tud új életet kezdeni, ha megbánja a bűneit, megnyitja szívét és lelkét Isten előtt, és Istentől elnyeri bűnei bocsánatát, újjászületik a kegyelem által és békesség költözik a lelkébe. Aki a jóra törekszik, és összhangban van az Úr Jézus tanításával, túlnyomórészt példamutató életet fog élni, és élete segítség lesz másoknak.

Felnőttként inkább gondolati vagy tapasztalati úton jutnak el az emberek a megtéréshez?

Is-is. Ahogy Szent Ágoston is mondta „Magadnak teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned”. Isten az embert a saját képére teremtette, ami azt jelenti, hogy van értelmünk és szabad akaratunk, s az utána való vágyakozás eleve bele van írva a szívünkbe. Ahogy a gyermekek szívébe a szülők, az édesanyákéba a gyermekük iránti eredendő szeretet bele van kódolva, úgy zsigerileg bennünk van az igazság, és Isten keresésének vágya is.

Önt belenevelték a hitbe és szinte magától értetődő volt, hogy Istennek szenteli az életét, vagy már fiatal felnőttként, hosszas lelki, hitbéli érlelődés eredményeként döntött úgy, hogy a híveket papként szeretné szolgálni?

Jókán nőttem fel, egy rendkívül szilárd hittel élő családban. Naponta jártunk szentmisére. Számomra ez már gyerekként is annyira természetes volt, hogy ha eljött a szentmise ideje és ministrálni kellett mennem, barátaimnak még a focimeccseket is nélkülem kellett befejezniük. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy Istennek fogom szentelni egyszer az életem. Sőt, amikor egy alkalommal amikor nálunk volt a plébánosunk, és édesapámmal arról beszélgettek, milyen kevés a magyar anyanyelvű pap, egyszer csak rám mutatott: „belőle is lehetne pap “, én ekkor magamban azt gondoltam, hogy „na azt már biztos nem”. Pedig a templomba naponta járó hívek közül Ágnes néni is gyakran mondogatta: „Róbert, olyan szép pap lenne belőled”. Azonban nálunk olyan nagy tisztelettel néztünk a papokra, hogy el se tudtam volna képzelni, hogy az Úr engem is meghívhat. Az alapiskola utolsó évében, mivel akkoriban leginkább a technikai dolgok érdekeltek, ipari szakközépiskolába jelentkeztem. Komáromba sajnos helyszűke miatt nem kerültem be, így Kassán kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek a kassai iparista évekért. Itt tagja voltam a Szellőrózsa tánccsoportnak, a turisztikai körnek, önállósultam és sok tapasztalatot szereztem. Harmadikos voltam, amikor megérintett a jó Isten és ettől kezdve egyre gyakrabban suhant át a fejemen a gondolat, hiába hessegettem el, újra és újra felbukkant, hogy papi szemináriumon kellene tovább tanulnom.

Tizennyolc évesen azért nem lehetett könnyű lemondani a világi életről…

A racionális énem minden alkalommal felsorakoztatott egy csomó ellenérvet. Nem ment az önátadás olyan könnyen, nagyvonalúan, hanem egy hosszabb folyamat volt, sőt még a felvételin, az írásbeli után is kísértésbe estem, meginogtam, és felvetődött bennem a gondolat, hogy a szóbelinek már neki sem futok. Akkor édesapám azt mondta, hogy ha már eddig eljutottam, akkor ne futamodjak meg, és menjek be. Kettesével hívtak be minket és velem pont egy Malý vezetéknevű pozsonyi fiút szólítottak, odabent pedig mosolyogva mondták, hogy találkozott a Malý és a Kiss, s ez bizonyára az Úr akarata lehet. Két hét múlva, amikor meghozta a postás a nagyszombati érsek úr válaszlevelét, és az állt benne, hogy felvételt nyertem, a sok bizonytalanság, kétely, ami korábban próbált visszatartani a hivatástól egy pillanat alatt eloszlott, mint a hajnali köd. Nagyon örülök és hálás vagyok az Úrnak, hogy ezt az utat jelölte ki számomra, és nap mint nap megmutatja e csodálatos szolgálat szépségét, gazdagságát. Most a nagyszombati püspöki helynökség mellett Komáromban és a komáromi esperesség plébániáin teljesítek szolgálatot. Nagy öröm számomra, hogy jelenleg városunknak is van újra kispapja az ifjú másodéves Martin Szöllősi, aki a pozsonyi papi szemináriumban készül a papságra.

Az elmúlt években a mindennapi teendői mellett oroszlánrészt vállalt a komáromi Szent András-templom bazilika minor rangra emelésének kérvényezésében és a szükséges dokumentációk kidolgozásában, aminek eredményeként idén április 22-én a Komáromi Imanap ünnepi szentmiséjén ki is lett hirdetve a bazilika cím adományozása. Mindez nagy változásokat hozott hivatása mindennapi gyakorlásában?

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy immár a Szent András-bazilika rektoraként láthatom el a plébániaközösség vezetését, de azzal, hogy templomunknak odaítélték ezt a megtisztelő címet, az nem csupán méltósággal, de feladatokkal és kötelezettséggel is jár. Bővült a liturgikus és lelkipásztori feladatok száma, s habár eddig is hatan tevékenykedtünk Komáromban, de a hozzánk csatolt sok falura és a Marianum Egyházi Iskolaközpontra való tekintettel nagy szükségünk volt egy új szolgálatteljesítő atyára. Nagy örömömre a Detroitból származó, amerikai John Simoneau atya lépett be hozzánk, aki magyarul és szlovákul is kiválóan beszél miután tizenkét évig élt Budapesten. Akkoriban a Krisztus Légiója Kongregáció tagja volt, egy igazi misszionárius, melynek keretén belül az evangelizáció, az oktatás és a lelki támogatásnyújtás gyakorlását sajátította el kiváló módon. Miután kilépett az apostoli mozgalomból visszatért szülővárosába, ahol a plébános egy korábban komáromi káplánként tevékenykedő pap Benjamin Kosnáč atya volt, s az ő valamint Orosch János érsek úr hatására János atya úgy érezte, neki a világ ezen térségében van küldetése, itt kell terjesztenie Isten szavát és irgalmát.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)