Gantner Ádám…egy pesti író…a komáromi nőkről (is)

Az esőcseppek vidáman kapaszkodnak egymásba, végre nem kell megbújniuk a járda repedéseibe, a kátyúk törmelékeibe, a macskakövek fúgáiba, övék az egész járda, az út, hiszen sehol egy cipő, egy csizma, de még csak egy kóbor tappancs sem öt után Komárom belvárosában. Vagy mégis?! Csak nem?! Pislogok hitetlenkedve a velem szembejövő magas alakra, aki kísértetiesen hasonlít a „majdnem híres” íróra, öt könyv szerzőjére, a budapesti Gantner Ádámra.

az interjút készítette: Janković Nóra  

Ádám?! Szia! Hát Te?! – nyögöm ki meglepetten, hiszen az utóbbi pár évben legfeljebb a   tévében láttam.

– Pesten hagytam a telefontöltőmet, gondoltam beugrok, veszek egyet, mielőtt megállok a kislányomért, Hannáért a sógornőmnél, de úgy látszik tartoztam az ördögnek egy úttal, mert mint kiderült időközben elköltözött a Jókai utcából az elektronikai bolt. Pedig ez a többi belvárosi üzlet forgalmának sem tesz jót! Az Európa udvar is kongott az ürességtől, amikor idefelé keresztülvágtam rajta. Pedig amikor először jöttem Komáromba író-olvasó találkozóra a Panta Rheibe, a L@tor c. könyvem megjelenése után, még egészen más benyomás alakult ki bennem a városról. Egy nagyon szép, hangulatos vidéki kisvárosnak láttam, ahol az embereknek délutánonként van hová és miért kimozdulniuk.

Lehet, hogy már akkor is csak miattad jöttek be az emberek a városba! A L@tor elég nagy port kavart akkoriban. Szerintem azóta sem született nyíltabb, őszintébb írás az internetes párkeresés buktatóiról. Akkoriban gondoltad volna, hogy egyszer még ide „nősülsz”?

– Ne viccelj! Abban az időben az anyukám is feltette a költői kérdést, hogy mikor akarok már végre megállapodni. Mire én azt válaszoltam, ötven éves korom előtt semmiképpen sem. Azt láttam ugyanis, hogy a „nagyvilági” nők értékvesztetté váltak, szinte felajánlkoznak a férfiaknak. A kisujjunkat sem kell értük megmozdítanunk. Hihetetlen mennyire stresszelnek, milyen görcsösen próbálnak párt találni, akivel majd gyereket vállalhatnak. Szinte bármit megtesznek, és ez irtó szomorú. Csakhogy ezzel kiölik a férfiakból a vadászösztönt. Nem csoda, hogy a nők elveszítették azt társadalmi megbecsülést, tiszteletet, ami régen övezte őket.

Soha ne mond, hogy soha! A kislányod édesanyja „közülünk” való. Mit gondolsz miben mások a felvidéki, komáromi lányok, mint a „romlott” pestiek?

Felvidéken, a Csallóközben szerencsére teljesen más értékrend honos, mint Pesten. Itt még nem veszet ki az udvarlás szépsége, élnek még a hagyományos értékrendek, amiktől prosperál egy kapcsolat. Tehát a nők nem akarnak férfiakká lenni, nem próbálják meg átvenni a férfiak szerepét. Igaz, az ominózus Ákos interjú óta (amiben ugyan tökéletesen igazat szólt) nagyon óvatosan kell fogalmazni, a nők „valós” szerepéről, az önmegvalósítási szándékaikról, a kiteljesedésükről a mai társadalomban. De visszatérve, itt még divatja van az udvarlás intézményének, és a hagyományos női-férfi szerepek kibontakozásának. A nagymamám, aki párkányi volt, is ugyanilyen „tiszta” lélek volt. Itt a nők sokkal letisztultabbak, eredetibbek, van saját egyéniségük, mert még nincsenek annyira megmételyezve a médiától. Nem az üresfejű szilikon celebeket akarják követni, vagy a nagyvárosi „három diplomám van, és négy nyelven beszélek, csúcsvezető vagyok, ide nekem a végtelenül magányos szingli életvitelt” típusú női egyedeket, hanem azt a hagyományos társadalmi értékrendet, amit otthon is láttak. És most a hagyományos alatt nem a patriarchális társadalomra gondolok!  A közelemben lévő lányok, asszonyok egytől-egyig egyenrangúak a párkapcsolataikban. És ez nem valamiféle kiharcolt, játszmákkal elnyert, érzelmi manipulációval kizsarolt, hanem a belülről fakadó nőiességüknek köszönhető pozíció. Egy olyan nőt, akinek a család, a gyerek prioritást élvez az életében, tisztelni, becsülni kell. És én itt ilyen nőket ismertem meg! Mert egy nő értékét nem az adja meg hány diplomája van, sokkal inkább az, hogy a karrier építési szándéka mellett felvállalja-e az anyaságot, mert  ennek kellene a legfontosabbnak lennie. Nálunk nagyon sok olyan királylány szindrómába szenvedő nővel találkoztam, (jelenleg is a facebookos ismerőseim kitevő százalékát adják) akik mindenüket odaadnák, hogy gyereket szülhessenek, de mire észbe kapnak már késő lett! Lefordítva ékes magyar nyelvre: addig-addig válogattak, húzták-halasztották a párválasztást, miközben nagyon szenvedtek a magánytól, amíg azt nem vették észre, hogy bizony már a kifutó fiúknak sem kellenek! Kifutottak az időből. Ez egy nagyon súlyos, égető probléma, sőt társadalmi betegség. A a magánéleti fiaskóikért természetesen hibáztatnak mindent és mindenkit, a szemét férfiakat, a hímsoviniszta társadalmat, a munkaerő piaci elvárásokat, csak éppen önmagukba nem tekintenek! És a  léc marad magasan, de a férfiak már át sem akarják ugrani, inkább a náluk évtizedekkel fiatalabb fruskák irányába fordulnak, a királylányokra meg vár a bús magány. És ez a jelenség ide még nem szűrődött annyira be. De itt nem csak a nők „jobbak” hanem úgy általában az emberek is. Más a mentalitás. Még nem alakult ki egy olyan erős „panasztársadalom” mint Budapesten. Jó itt lenni.

Miért nem élsz itt? Szerezhetnél egy jó kis nyugati befektetőt az Európa szállóra, aki rád bízná az egész projektet. Nálad alkalmasabb, tapasztaltabb embert el sem tudok képzelni a posztra, hiszen az elmúlt húsz évben Amerikától Izraelig egy csomó ötcsillagos szállóban dolgoztál, pincérként, recepciósként és menedzserként.

Nyugati befektetők?! Pontosan ezért írtam meg pár hónapja megjelent A szobapincér – Egy budapesti luxusszálloda szennye c. regényemet, mert az átlagemberek zöme naivul azt hiszi, hogy a szállodaiparban minden csak a csillogásról szól. A nyugati befektetők nem mások, mint modern kori rabszolgatartók. A lehető legalacsonyabb bérekért, nem túl ideális körülmények közt, a lehető legtöbbet kell dolgozniuk az alkalmazottaknak. És nincs szakszervezet, érdekképviselet, semmiféle jogorvoslási lehetőség, ami megvédené őket, panasz esetén. A rendszerváltás vesztesei azok a szakácsok, szobalányok, pincérek, akik éhbérért dolgoznak a többcsillagos szállodákban, miközben álommunkának van kikiáltva a pozíciójuk. De nem az! A budapesti luxus szállók csillogása és pompája, a gazdagság és jó lét illúziója pontosan a személyzeti (cseléd) bejáróig terjed. Na, ott kellene alaposan körbetekinteni! Persze megint csak nem akarok általánosítani!  Mivel sem anyagilag, sem erkölcsileg nincsenek megbecsülve ezért aztán sokan lopásra adják a fejüket, és bizony egy rosszul menedzselt Házban, mindenki lop! A szobalány a szobákból, a pincér az étteremből, szakács a konyhából, a főszakács a raktárból, mert nincsenek megfizetve. Illetve ha tetszik, ha nem, de bizony még az átkosban szocializálódott vendéglátó személyzetnek, a vérükben van, „lopjuk meg munkáltatót” mentalitás, tehát amikor csak esélyük van rá, lopnak, a tolvajlás mindennapos. Se a kamerák, se a számítógépes rendszer nem akadályozza ezt meg, amikor a szállodát kell megrövidíteni az alkalmazottak azonnal cinkossá válnak, még ha egyébként át is harapnák egymás torkát. De úgy látom, itt Komáromban, sem alakul meg egyhamar a vendéglátó ipari dolgozók szakszervezete! Meg kikből lehetne toborozni?! Amióta itt beszélgetünk, egy teremtett lelket sem láttam,  pénzt hozó turistákat meg pláne nem. Akkor kinek?! Minek?!

És mit szóltak a munkahelyeden, amikor megtudták, hogy a Szobapincérben ilyen őszintén felfedted a csillagoktól fényes luxus mögött meghúzódó morális mocskot?

Kirúgtak! Már amikor elkezdtem írni ezt a regényt, amiben a neveken kívül minden a maga kijózanító igazában jelenik meg, sejtettem, hogy ez lesz a vége. De amióta Hanna lányom megszületett, a szociális érzékenységem egyre nagyobb. Azt gondolom, hogy egy írónak nem az a dolga, hogy rózsaszínű, lila ködről, meg álomvilágról írjon, hanem, hogy felemelje a szavát azok helyett, akik erre iskolázatlanságuk, társadalmi helyzetük folytán nem képesek.

Most kíváncsivá tettél, hogy ezek után miről fog szólni a következő regényed?

Nem tagadom, van bennem némi csalódás, hogy a fent említett regényem nem lett átütő siker. Sajnos a szakmán kívül, a szélesebb olvasóközönséghez nem jutott el, pedig rengeteg sajtópéldány kiküldésre került, az egész magyarországi médiát „lefedtem” a sajtópéldányokkal, mind hiába, és ennek két okát látom! Egy újságíró semmilyen módon sem tud azonosulni, mondjuk egy hatvanfokos konyhában gürcölő szakács napi robotjával, vagy a munkahelyén nap, mint nap megalázott szobalány hétköznapjaival, ergó ha el is olvassa, már recenzióra nem vesztegeti az idejét. A másik verzióm, hogy a sok újságíró magára ismert a „nemszeretem” „mindenért felvágó, panaszkodó, nekem semmi sem jó” vendég hálátlan karakterére, ami megjegyzem nagyon is jellemző a magyar vendégekre, ha egy igényesebb vendéglátó ipari egységbe, több csillagos szállodába jár! !Éppen ebből az eladási kudarcból kiindulva, térek vissza az örök témához: A Férfi és Nő kapcsolatához!