MEGOSZTÁS:

Ezek a szavak hagyták el Vojtech Nosko száját, amikor a Liszt Ferenc Repülőtérről megérkeztünk Komáromba. Hagytam őt beszélni, hiszen tudtam, hogy nem engem oktat Komáromból, csak hangosan nosztalgiázik, emlékszik vissza ifjúságának legszebb helyszíneire. Talán három éve, hogy idehaza járt feleségével Zituskával, és mégis úgy megcsodál mindent, mintha évtizedek óta nem járt volna erre. Igaz, most már évtizedekben számolható, amióta Kanadában, egészen pontosan Torontóban él családjával. Szomorú esemény hívta őt akkor haza, hiszen egyetlen testvéröccse, a komáromiak által közkedvelt Vladko hamvait kellett a nagytapolcsányi családi kriptában elhelyezni….

Eléggé lassan fogytak a kilométerek, hiszen közismert, hogy az M1-es autópályát helyenként megbénítják a kamionok, így volt elég időnk beszélgetni.

Vojtech Nosko, az egykori bajnokcsapat kiváló hátvédje – A Császár

Te Komáromban születtél?

Nem, én még Nagytapolcsányban, Vladko öcsém már Komáromban. Édesapám a hajógyárban kapott munkát, így kerültünk ebbe a gyönyörű városba.

Akkor focizni már a Spartakban kezdtél, milyenek voltak a kezdetek?

13 évesen mentem először edzésre a Szrenkányi Dani bácsihoz és azonnal éreztem, hogy a legjobb helyen vagyok. Igaz, akkor még nem tudtam magyarul, és néha bizonytalannak éreztem magamat a többségükben magyar srácok között. De mivel gyorsan befogadtak, egyre nőtt az önbizalmam, így minden edzés, minden mérkőzés óriási örömöket szerzett. Tulajdonképpen mindnyájan így voltunk ezzel, én a srácokat soha nem hallottam panaszkodni fáradtságra és egyebekre, pedig az edzések intenzitása felért egy-egy mérkőzésével. Közben megtanultam magyarul is.

A „Császár” jelzőt mikor ragasztották rád?

Az később jött (nevetés).  Állítólag – ezt én nem tudom megítélni – voltak a játékomban olyan elemek, amelyek az igazi nagy „Császár”, Franz Beckenbauer játékára emlékeztettek. Sokan állítják, hogy fejjel voltam nagyon jó, de a balhátvéd szerepét más eszközökkel is jól elláttam. Aztán volt bennem egy jó adag egészséges önbizalom, sokak szerint flegmaság.  Ezekről a dolgokról azonban nem szívesen beszélek, ezt másoknak kell megítélniük. Szerencsére nagyon sokan élnek még az akkori szurkolóink közül, talán őket kellene megkérdezni.

Miben látod a különbséget a 40 évvel ezelőtti és a friss bajnokcsapat között?

Óva intek mindenkit, hogy ezzel próbálkozzon, erre jómagam sem vállalkozok. Mi egy más korban, más körülmények között fociztunk, nekünk a foci nem a megélhetést biztosította, mindazonáltal nagyon sok előnyünk származott a fociból. A bajnokcsapat játékosainak döntő többsége együtt nőtt fel a diákcsapattól egészen a felnőttig. Jómagam 13 éves koromtól 35 éves koromig rúgtam a bőrt lila-fehérben, de nagyon sokan vagyunk, akik 20 és több évig voltak hűségesek a klubhoz. A bajnokcsapatba tulajdonképpen egy vérbeli profit kellett hozni, Angyal Imre személyében, akit a mai napig az egyik legnagyobb focistának tartok az akkori Csehszlovákiában. Aztán az I. Szlovák Nemzeti Ligában olyan dolog történt, amire senki nem számított. Sorozatos sérülések tizedelték meg a csapatot, szinte két egymást követő mérkőzést nem játszottunk ugyanabban a felállásban. Ez rányomta bélyegét a játékosok lelkiállapotára is, meg aztán újoncként nem élveztük a játékvezetők „szeretetét” sem. Állítom, hogy az általuk elrabolt pontok elegendőek lettek volna a megmenekülésünkhöz, de erről már nem érdemes elmélkedni.

Játsszunk a gondolattal.  A mai körülményekhez mérten, melyik bajnokságba sorolnád be az akkori bajnokcsapatot? 

Erre egyértelműen az a válaszom, hogy az I. ligába. Emlékezzünk csak vissza, az akkori Csehszlovák labdarúgás színvonalára. Maga az első liga Európa egyik legjobbja volt. Ma, a szlovák élvonal meg sem közelíti az akkori második ligát. De mondom, nincs semmilyen értelme az ilyen összehasonlításoknak.

Amikor kimentél, teljesen lezártad a labdarúgó múltat?

Egyáltalán nem. Köztudott, hogy Torontóban több mint 120 nemzetiség él. A nagyobb létszámú nemzetiségeknek szerveztek és most is szerveznek öregfiú bajnokságot. A Csehszlovák csapatban játszottam, óriási élmény volt számomra. Később gyerkőcökkel is foglalkoztam, de rájöttem, hogy ez nem nekem való foglalatosság. A szülők ugye az egész világon elfogultak a gyermekeikkel, és ebben az esetben is jöttek a vádak, hogy az én gyermekem nem, az ő gyermeke igen…..

Egyébként, milyen a focihangulat Kanadában? 

Most már csodálatos. Torontó is benevezett az amerikai fociligába, amely jelenleg aranykorát éli. A csapatban több világhírű játékos is szerepel. Új, nagyobb stadionra lesz szükség, hiszen a 36 ezer nézőt befogadó stadion már kicsinek bizonyult. Csak a bérletesek vannak 20 ezren, négyezren pedig a várólistán. Voltam néhány mérkőzésen és állítom, hogy olyan hangulatot talán egyik európai országban sem tudnak csinálni. Kanadában természetesen még mindig a hoki viszi a prímet népszerűségben, de a foci olyan feltörő ágon van, hogy szinte megállíthatatlan a szárnyalása.

Térjünk akkor rá a szombati találkozóra 40 év után. Minden játékostársad örömmel vette, hogy megünneplitek ezt a 40. évfordulót, de lelkesedésben talán Te viszed a pálmát. Pedig, nem a szomszéd városkából kellett ideutaznod. 

Amikor megkaptam tőled a hírt, hogy mi készül, szinte aludni nem tudtam az izgalomtól. Aztán amikor az időpont is véglegessé vált, másnap már kezemben volt a repülőjegy. Feleségem, Zita is látta, milyen extázisba kerültem, és biztatott, hogy menjek csak nyugodtan. Amikor néhány évvel ezelőtt idehaza jártunk, több barátomnak – többnek közt neked is – elmondtam, hogy mivel nekem már senkim nincs Komáromban, valószínűleg, többé már nem jövök haza. Az évek is nagy léptekkel haladnak előre, meg aztán az ember ott van otthon, ahol a családja van. Vannak azonban dolgok az életben, amelyeket az ember menet közben átértékel. Rájöttem, hogy nem igaz, hogy nincs senkim. Nekem itt olyan barátaim vannak, akikkel felejthetetlen éveket éltem át jóban – rosszban. Közöttünk soha nem voltak konfliktusok, mindig őszinte barátok voltunk. Boldog vagyok, hogy néhány napot velük tölthetek.

Meddig maradsz Komáromban?

Július 1-re, szombatra szól a repülőjegyem, addig még nagyon sok barátommal szeretnék találkozni, visszaemlékezni azokra a gyönyörű évekre. Órákat, napokat fogok sétálni a városban, mindent látni akarok ami régi és ami új. Biztos vagyok benne, hogy legalább két évig majd ezek az emlékek fognak éltetni. Komárom mindig a szívem csücske marad.

Mit üzensz az egykori és mai szurkolóknak? 

Próbáljuk meg közösen felidézni a negyven évvel ezelőtti eseményeket, egy kellemesen eltöltött délutánon. Beszélgessünk, örüljünk együtt a 40 évvel ezelőtti, de a mai sikernek is. Lehet, hogy a feljövőben lévő új generáció is le tud majd vonni néhány tanulságot. Mi meg nosztalgiázunk a régi harcostársakkal.

az interjút készítette: Böröczky József 

 

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás