Több mint száztíz éve nyílt Komárom első mozija

A cikket kezdhetnénk azzal is, hogy miután Igor Matovič kormányfő bejelentette a hétfői sajtótájékoztatóján, hogy a szerdán kezdődő újabb enyhítéseknek köszönhetően kinyithatnak a mozik, végre megnyit városunk közkedvelt mozija és végre egy nagy adag pop-cornnal és Colával felszerelkezve beülhetünk a nézőtérre.

Csak ahogy az már az utóbbi időben többször is előfordult, a bejelentés idején most sem voltak még teljesen pontosítva a feltételek, a szabályok, de még abban az esetben, ha tisztázódnak is, egy gombnyomásra nem lehet felkészülni, újra indítani egy két hónapja kulcsra zárt filmszínházat. Így a mi mozink megnyitására, ahogy azt Ryšavý Boldizsár – Boldi vállalkozótól megtudhattuk, még egy kicsit, tényleg csak egy kicsit, várnunk kell.

Hiányzik. Sokunknak. Mostanra megszoktuk és már el is felejtettük azt a közel nyolc évet, amikor a Megye utcában a világító neon logó helyén kövér galambok tollászkodtak. Tehették, nem bolygatta őket senki, legfeljebb az omladozó vakolat zavarta meg békés napjaikat.

Pedig Komárom büszke lehet mozitörténelmére, hiszen az első, Apolló névre keresztelt mozgóképszínházunk, amely a Duna rakparton, közvetlenül a Grand kávéház mellett volt, 1908-ban nyitotta meg kapuit. Ugyanabban az évben, mint az első budapesti mozik egyike, amely ugyancsak az Apolló nevet viselte. A legdrágább jegy 40 a legolcsóbb 15 krajcár volt.

Előtte sátoros vándormozik járták az országot, illetve kávéházakban vetítettek. „A főpincér leeresztett egy tiszta lepedőt a kávéház közepén – a közönség mindkét oldalról élvezhette a vetítést, mert a vásznon átlátszott a pergőkép, tehát senki sem mozdult el asztalától -, kirakta a vetítőmasinát, melynek kezelését elsajátította, papírkosarat rakott az asztal alá, hogy abba tekeredhessen a lejátszott filmszalag: és kezdetét vette az előadás.”

Az Osztrák Magyar Monarchia tisztjeinek pedig a Tiszti Pavilonban, ahol a szálláshelyük is volt, vetítettek mozgóképeket. Mire véget ért a némafilm hőskora, addigra Apolló mozi is áldozatul esett a Csehszlovák Köztársaság kikötőépítési tervének.

Városunk legendás mozija, ahol a több mint fél évszázados történelme során szinte minden komáromi járt már, a második világháború utáni években a Megye utca 16 -os számú házában a Központi Kávéház – későbbi Centrál Szálló – kistermének, hangversenytermének és tetőteraszának átépítésével lett kialakítva. Az ötvenes években a „lenini elveket” követve a kultúrpolitika kiemelt fontosságúnak tartotta a mozit. A filmeket is a pártok központi filmirodái biztosították be.

Egy átlagos hosszúságú, kétórás film körülbelül 5-6 tekercsből állt, egy tekercs olyan 600 métert tett ki. Egy-egy átlagos hosszúságú, 1 óra 40 perc körüli film 2700-3000 méternyi szalagot jelentett. Recsegett – ropogott a hang, néha szakadozott a film, mégis a hatvanas – hetvenes években rendkívül népszerű időtöltés volt. A csehszlovák, a lengyel és a magyar filmgyárakban is igazi remekművek születtek akkoriban, miközben a televíziózás még nem volt annyira elterjedve. Más szórakozási lehetőség nem igen volt. A fiatalok randiztak, az idősebbek filmeztek. Azokban az években vetítettek filmeket a Tiszti Pavilonban, a mai Litovel vendéglő elődjében, a Hajógyári Szakszervezeti Klubban.

A mozitörténelem boldog békeidejének a rendszerváltással egyidőben megjelenő VHS kazetták, majd a DVD-k majd a multiplexek berobbanása vetett véget.

Már nem volt érdekes moziba menni, otthon a különböző torrent oldalakról le lehetett tölteni mindent, a különböző filmcsatornák meg éjjel nappal zúdítják az emberekre a filmkínálatukat. Kuksoltak hát otthon, az egyre nagyobb tévéképernyők, monitorok előtt az egykori mozinézők, de nem tudták a szobájuk négy fala közt megteremteni azt a hangulatot, azt az élményt, amit a sötét Tatra moziban, a nagy vászonra vetített közösségi filmnézés ad.

Még egy kicsit, tényleg csak egy kicsit, várnunk kell.

(komaromonline.sk, JN, köszönjük Gráfel Lajos grafikus, történelmi építész és műemlékvédőnek a cikk elkészültéhez nyújtott szakmai segítséget és a fotókat)