Születésnapi beszélgetést tartottak Kopócs Tibor festőművésszel a Zichy-pontban
2019/10/28
Pénteken, október 25-én a képzőművészet iránt érdeklődőkre várt izgalmas időtöltés, hiszen a Nec Arte Nec Marte Polgári Társulás által az év elején elindított Könyvsarok Irodalmi Klubestek a nyári szünet és a Zichy-pont felújítása után Kopócs Tibor a Szlovák Köztársaság Ezüst Plakettjével és a Posonium Művészeti Díjjal kitüntetett festőművész, grafikus, illusztrátor, tűzzománcművész 82. szülinapja alkalmából rendezett beszélgetéssel újra indultak. Az ünnepi beszélgetés díszvendége Dráfi Mátyás Érdemes művész és Jászai Mari-díjas színművész volt, aki Kopócs Tibor V. Médiasztár, egy zsűritag lelkiismeretes felkészülése (Parafrázis néhány felvidéki médiára) c. írásának előadásával köszöntötte kedves barátját.
A feledhetetlen felolvasás után Komárom városának alpolgármestere, Varga Tamás köszöntötte Kopócs Tibort születésnapja alkalmából, valamint megköszönte Dráfi Mátyásnak az élményszámba menő produkciót.
Az est háziasszonyának, Janković Nóra újságírónak az első kérdése arra vonatkozott, hogy mikor és milyen indíttatásból kezdte el Kopócs Tibor, akinek a nevéhez nemcsak két kötet, számtalan egyéb publikáció köthető, de immár több mint húsz éve szerkeszti az általa alapított Atelier művészeti lapot is, a vizuális művészetek mellet írásban is megörökíteni gondolatai.
„Most őszinte leszek, bár eddig mindig titkoltam, hogy egy rövid periódustól eltekintve, amikor is falunkban, Nagykeszin, nem volt hivatalos tanítás, és Kacz tiszeteletes úrhoz jártunk okításra, ami úgy megtetszett, hogy pap akartam lenni, valójában költőnek készültem. A romantikus diákszerelem és Petőfi Sándor hatása alatt születtek meg az első verseim. Ezeket aztán a katonai szolgálatom idején elküldtem az Új Ifjúság, – ahol már akkoriban jelentek meg illusztrációim – irodalmi szerkesztőségébe, az egyik jeles költőnknek. Vártam, vártam a választ, de bíztatás helyett az a tanács volt benne, hogy foglalkozzak mással. A versírást feladtam, de a mai napig szívesen olvasok lírai műveket. Irodalomban mindenevő vagyok. Ha pedig elkap az ihlet, akkor elsősorban a magam örömére, papírra vetem az elgondolásaimat. “
Amikor 2005-ben Kopócs Tibornak ítélték a Posonium Irodalmi Díj Művészeti Életműdíját, a laudeációban kiemelték, hogy a „…a szlovákiai magyar közösség körében végzett rendkívül érdemdús tevékenységének elismeréséül…” ítélték oda. De vajon mennyire volt nehéz egy kisebbségi létben nevelkedő magyar gyereknek, egy magyar községből elindulni a hatvanas években, a kőkemény kommunizmus időszakában az akkoriban eléggé „gyanúsnak” tartott művészet rögös útján? – merült fel a kérdés.
Ahogy a művész elkezdte felidézni, a rá jellemző őszinteséggel és finom humorral kiskamaszkorai éveit, már az első mondatok után világossá vált a nézők számára, hogy bizony sok buktatóval kellett szembenéznie. Szlovák nyelvtudás nélkül került be a komáromi középiskolába (Stredná škola chlapčenská), ami akkor 1950-ben még nem volt koedukált. Egy évvel később, a pozsonyi magyar nyelvű középiskola megnyitása tett pontot küszködése, és a nem éppen fényes tanulmányai végére. Itt fedezte fel a tehetségét Jedlicska tanárnő, aki segítette Kopócs Tibor felkészülését a pozsonyi Iparművészeti Iskola grafikai szakirányának felvételi vizsgájára. A sikeres felvételi után új időszámítás kezdődött az életébe.
Grafikai műhely, hatalmas litográf nyomtatógéppel, különös szerszámok, vegyszerek, tusok, kréták és olyan iskolatársak, mint Albín Brunovský, Jano Trojan, Deák György, Zalay Adrián. Meg egy-egy soviniszta tanár. Érettségi után a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, de hiába teljesített a legjobbak közt, mivel családja tíz hold föld birtoklása miatt kuláklistára került, így átküldték az eperjesi Šafárik Egyetemre, ahol először indítottak képzőművészeti képzést. Akkor ezt kudarcként élte meg, de utólag kiderült, hogy hosszú távon jól járt, mert így a megszerzett képzőművészet – történelem szakpárosítású diplomája nem csupán művészeti tevékenység folytatására, de tanításra is feljogosította.
Az egyetemi évek alatt gyakran került hátrányos helyzetbe magyar nemzetisége miatt. Voltak tanárok, akik bizony nem osztályoztak azonos kritériumok alapján. Megosztotta a jelenlévőkkel, hogy neki bizony sokkal jobban és többet kellett letennie az asztalra, mint a szlovák évfolyamtársainak. A vele, és a többi magyar diákkal szemben támasztott magas kritériumok azonban nem eltántorították, inkább motiválták, és később ugyanitt művészettörténetből szerezte meg a doktori címet is. Pedig akkor még nem is sejthette, hogy a sors egyszer majd a katedrára viszi, és ő lesz az, aki a gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolában meghonosítja a tűzzománckészítést és a magyar nyelvű iparművészeti oktatást.
Vajon, hogy és mikor sodorta sorsa a hetvenes években Pozsonyban élő, és az Új Ifjúságnál és a Madách Könyvkiadónál grafikusként, könyvillusztrátorként és tervezőként dolgozó Kopócs Tibort Komáromba, melyet igazi lokálpatriótaként vall magáénak immár közel fél évszázada? „Az akkor még Magyar Területi Színház igazgatója 1974-ben díszlet-és jelmeztervezőt keresett, és engem kért fel. Mivel mindig is hajtott valami elemi kíváncsiság, szerettem feszegetni a határaimat, új kihívásokkal szembesülni, örömmel mondtam igent. Be lettem dobva a mélyvízbe. Az első feladatom Beke Sándor rendezésében készülő Csongor és Tünde díszlet-és jelmezterveinek elkészítése volt. Naivan elkezdtem illusztrációkat készíteni. Vittem Bekének, aki ránézett és elég tömörön, maradjunk annyiban, hogy egy szóval, fejezte ki róluk a véleményét. – Csinálj olyan fát, amit ki lehet nyitni, amibe bele lehet ülni, amire fel lehet mászni! – Ehhez ki kellett igazodnom először térben, és megtanulnom a színpad méreteiben gondolkodni. Megoldottam. A mai napig nagy hálával tartozom Platzner Tibor barátomnak, aki kezdetben segített áthidalni a technikai ismeretek hiányát. Idővel a jelmezek is egyre színesedtek, én pedig munka után egyre több időt töltöttem a festészettel.”
A színház már rövid idő után is rabul tudja ejteni az embert, nemhogy tíz év után. A kérdésre, hogy vajon az így keletkezett űrt, a hiátust próbálta-e betölteni a tűzzománcművészettel, vagy idővel az mindenképpen részese lett volna az életének, Kopócs Tibor elárulta, hogy valóban bizonytalan, nehéz időszak volt. „Belevágtam a szabadúszók bizonytalan létébe. Egyszer aztán harmadmagammal elmentem Lengyelországba egy művésztelepre. Ott megkértek, hogy vigyek el egy levelet Bokros Lászlónak Magyarországra, aki a szolnoki művésztelep vezetője. Vonatra ültem, és elmentem hozzá. Kedvesen fogadtak a feleségével és meghívtak a jövő évre. Az ő biztatására kezdtem el foglalkozni a zománctechnikával és a mai napig örülök, hogy rábukkantam, mert rengeteg lehetőséget ad a kibontakozásra, az önkifejezésre. Egy élet kevés lenne, hogy az ember kiismerje. Hatalmas örömforrás, amikor az ember kiveszi a kemencéből és várja, hogy megjelenjenek a színek.”
Egy gazdag, sokirányú alkotásban eltöltött élet állomásait azonban csak vázlatosan lehet feleleveníteni egy egyórás beszélgetés alatt, de így is sok mindenről szó esett, sok történetet hallgathattunk meg a Kopócs Tibor ízes, humoros stílusában. Voltak azonban komoly, elgondolkodtató, filozofikus gondolatokat és mély emberi, művészi kétségekről szóló percek is. „Minél többet tud az ember annál jobban elbizonytalanodik. Felmerül benne a kétely, vajon eleget tud-e. Mi a szocializmus éveiben sok mindenről nem tudtunk, ami a vasfüggöny másik oldalán már rég a művészettörténet része volt. Amikor az Új Szón keresztül sikerült egy nyugat-európai körútra kijutnunk, egy busznyi nómenklatúrás figurával, és először láthattam Rembrandt, Rubens, Caravaggio képeit eredetiben, az egész addigi világom összeomlott. Tönkrementem. Összementem. Minek, kinek, miért alkotunk mi itt? Másfél évig tartott, míg a kínos belső viszályt sikerült feloldanom, és elhitetnem magammal, hogy elég, ha a magam gyönyörűségére és örömére alkotok.”
Elárulta, hogy képeitől rendkívül nehezen, mondhatni szinte egyáltalán nem képes megválni. Megesett, hogy az Atelier művészeti folyóirat nyomtatásáért egy nagyobb tűzzománcképpel „fizetett” a nyomdában, de később szerette volna visszavásárolni. „Ha sikerül egy képet megalkotnom, ha már megbirkóztam a matériával, s szétárad a testemben a lelki béke, akkor azt mondom: itt van az én örömöm, az én gyermekem, és természetes, hogy megtartom. A szocializmusban még vásároltak múzeumok, de manapság ez már nemigen fordul elő.”
A kérdésre, hogy a vívódásra és filozofikus gondolkodásra hajlamos alkata megmutatkozik-e az alkotás során, vagy a vászon előtt mindezt sikerül félretennie, a művész elárulta, hogy régebben „kazalnyi” vázlatot készített, azzal a szándékkal, hogy majd, ha érettebb lesz megfesti, de amikor elővette őket rájött, hogy az ötletből a hevület az idő során erodálódott. Az alkotást a vászon előkészítésével kezdi, majd felvázolja a képet. De már másnap elkezd rajta változtatni. Onnantól kezdve pedig, hogy a kompozíció, a színek kezdenek egymásra találni, önálló életre kelni, már a vászon az, ami sugallja az irányt az alkotás folyamatát. Sokszor elvisz másfelé. Vivaldi személyisége, aki számára egy csoda, nagyon foglalkoztatja, mostanában már a harmadik hozzá kötődő képét készíti.
Végezetül megtudhattuk, hogy a megtartó erő, aminek a fiatalos lendületét, munkakedvét és hihetetlen életkedvét- és örömét köszönheti, az a kíváncsiság és a nyitottság.
Kopócs Tibornak köszönhetően a Zichy-pontban jelen lévők, mégha nem is voltak ott a művész „világjárta” alkotásai, hiszen képeit még az Európai Parlamentben is megcsodálhatták, mégis egy kicsit betekintést nyerhettek művészi világába, megismerhették magánemberi oldalát és magukkal vihették a kiemelkedő festőművészünk humorral, derűvel és életörömmel átszőtt mondatait, és egy megállapodást: Tíz év múlva ugyanitt találkozunk!
(komaromonline.sk – FL, fotók: Prezmeczky Péter)
