Soós Tibor: Óriási tehetségeink vannak
Komárom város egyik húzósportága minden kétséget kizáróan a kajak-kenu. Ha pedig a kajak-kenuról beszélgetünk, szinte biztos, hogy Soós Tibor neve is felmerül. Évtizedekig irányította a klubot, olyan versenyzőket készített fel, mint Szabó Attila, Bača Juraj, vagy éppen a Riszdorfer testvérek. Elnöksége, 25 év után, nemrég véget ért. A stafétabot átkerült a fiatalabb generáció kezébe. – Soós Tiborral beszélgetett a Delta hetilap.
• Hány évről is beszélünk?
– 15 éves koromban kezdtem el ezt a sportot. Először versenyeztem, később másokat edzettem, utána pedig a klub elnöke lettem. Ebben van benne ötven gyönyörű évem.
• Szinte mindig megkérdezem a riportalanyaimtól, hogy melyek azok a pillanatok, amelyekre szívesen visszaemlékeznek, de neked, gondolom, ilyenből rengeteg akadt.
– Először is leszögezném, hogy számomra a családom a legfontosabb. A gyermekeim, unokáim születése, a feleségem, számomra ezek mindenek felett állnak. Ugyanakkor, az első világbajnoki aranyérmet nyilván nem felejti el az ember. Ezt 1989-ben, Szabó Attilával értük el, aki az én kezeim közt fejlődött. Azt tudni kell, hogy azóta is ő az egyetlen csehszlovák K1-es világbajnok. Sosem felejtem el azt a 42 percet. Ennyi ideig tartott végigmenni a 10 kilométeres távon. Tudtuk, hogy Attila esélyes, végül meggyőző előnnyel diadalmaskodott.
• Ilyen hosszú távon mi az, ami döntőnek bizonyulhat egy ilyen versenyen? Mire kell odafigyelni?
– Sajnos ma már nincsenek ilyen hosszú távú futamok, pedig általában ezeken mutatkozott meg, mi is rejlik egy-egy résztvevőben. Itt ugyanis mindent magas szinten tudni kellett: vízen menni, taktikázni, bekanyarítani és még sorolhatnám. A mai ezer, meg kétszáz méteres távokat már inkább az atlétikához hasonlítanám.
• Ilyen sok minden megváltozott az utolsó 20-30 évben?
– Akkoriban elmentem Németországba, egy edzői konferenciára, és ott nyitották ki a szememet. Attilának pechje volt, hiszen ez már a visszavonulása után történt, így nem tudtam belőle kihozni a maximumot. Be kell vallanom, hogy amikor őt készítettem fel, még nem volt meg a kellő tapasztalatom. Ezt egy kicsit sajnálom is, hiszen ő még nagyobb sikerekre volt hivatott. A későbbi győzelmeket már az új felfogás alapján értük el. Persze, nyilván kellett a szerencse is, hiszen meg kellett hozzá találni a megfelelő embereket.
• Gondoltad volna, hogy Attila után is lesz még világbajnokunk?
– Bevallom, nem. Ehhez ugyanis mindennek össze kell jönnie. Amikor Bača Gyuri és Riszdorfer Misi győzni tudott Szegeden, nagyon boldog voltam. Ezt később megismételték Milánóban is. Az egyetlen szívfájdalmam velük kapcsolatban, hogy az olimpia nem jött össze, hiszen Gyuri lesérült.
• A híres kajaknégyesnél már egy kiforrott Soós Tibor csapkodott az ostorral?
– Nem kellett ostorral csapkodni, hiszen profikról volt szó, akik rendelkeztek a kellő motiváltsággal. Az én legfontosabb munkám a négyes összetartása volt, tudniillik a sikert, és a sikertelenséget is egyaránt fel kell tudni dolgozni. Úgy érzem, talán a sikert még nehezebb is a helyén kezelni, hiszen abban benne van a széthúzás veszélye. A sikertelenség viszont összekovácsol.
• Egy kicsit rakjuk képbe azokat, akik nem igazán értenek ehhez a sporthoz. A K4-esben mindenkinek más feladata van?
– Elől ül a vezérevezős, ő adja meg a ritmust, ami főleg rajtnál nagyon fontos. A másik három pedig beladja mindenét, amije van. Ugye, gyorsulásnál sokkal nagyobb az ellenállás. Amikor már megy a hajó, már csak meg kell tartani a lendületet. Az a lényeg, hogy mindig, mindenki egyszerre, ugyanolyan erőbevitellel mozduljon, hiszen ha egy valaki visszafogja magát, az a másik hármat hozza nehéz helyzetbe.
• Milyen gyorsan megy egy kajaknégyes?
– Körülbelül 20 km/h-val.
• Sajnálod, hogy a sikeres kvartett végül felbomlott? Az előző olimpián a felforgatott négyes már nem is szerepelt olyan sikeresen…
– Erre azt szoktam mondani, hogy irigylem a fociedzőket, hiszen ha rossz döntést hoznak, azt még akár egy cserével lehet korrigálni. A mi sportunkban viszont más a helyzet. Nekünk tavasszal el kell dönteni, kik alkotják majd a csapatot, és velük kell végigcsinálni a dolgot. Athénban ugye Bača helyett Tarr került a hajóba, és ezüstérem lett belőle. Ami Londont illeti, a problémák kezdetekor kiszálltam. Nem akartam még egy konfliktust megélni. Elég volt anno Bača Gyurival, akit sajnáltam, hiszen a fegyelmet ő képviselte. Hála az égnek, ő hamar megszokta a civil életet, és a mai napig jóban vagyunk.
• Nehéz elszakadni az élsporttól?
– Az biztos, hogy nem könnyű megszokni. Minél később szállsz ki, annál nehezebb. Naponta kétszer három órát evezel éveken keresztül, szolid fizetésért, ráadásul ha jó vagy, még el is kényeztetnek. Hogy is mondjam? Nem egy banki tisztviselői szakma. Szoktam is mondani egy-egy edzés után, amikor a srácok fáradtnak érezték magukat, hogy majd gondoljanak erre, amikor normális állásuk lesz, hiszen valószínűleg vissza fogják sírni. A jó kajakosoknak jó életük van.
• Megjártál több olimpiát. Találkoztál híres emberekkel?
– Megmondom őszintén, hogy a fiúk mindig a víz mellett laktak, és a víz mindig messze volt az olimpiai falutól. Én viszont ott voltam elszállásolva. Ez végül is jó volt, hiszen így legalább nem mentünk egymás agyára, és ebből kifolyólag nekem nagyobb élményeim is vannak az olimpiákról. Pekingben például olyan belépőm volt, amivel mindenhová bemehettem. Így esett meg, hogy az atlétikai teremben láthattam Usain Boltot bemelegíteni a 200-as sprint előtt. Nagy mókamester a fickó. Edzés közben eljátszotta, hogy meghúzódott a combja, és egy másodpercen belül nyolcan is lelepték, aggódó tekintetekkel. A többi atléta meg mobiltelefonokkal fényképezte, hogy lesérült a nagy sztár. Persze, szó sem volt ilyesmiről, csupán viccelődött. De ott volt Maurice Greene is, szóval láttam néhány igazi nagyágyút.
• Kereste őket?
– Dehogy. Tudom, milyen az életük. Minden egyes nap emberek tömkelege vadászik rájuk, nem akartam én is hozzátenni ehhez. A faluban például ott volt az argentin fociválogatott is, Messivel, és másnap kiköltöztek máshova, mert egyfolytában üldözték őket. De Michael Phelps, meg Kobe Bryant sem lakott a faluban. A legnagyobbak teljesen máshol voltak elszállásolva, és ez teljesen érthető is.
• Na és mi a helyzet az olimpiai bulikkal?
– Mi eredménycentrikusak voltunk, így nem sok buliban vettünk részt. Természetesen az esemény záróprogramján mi is felvonultunk, utána meg már mindenki azt csinált, amit akart. Ilyenkor elég sok részeg sportolót látni, dehát nekik is jár a szórakozás.
• Románcok?
– A faluban rengeteg szép lány és jóképű srác van összezárva, éppen ezért már érkezéskor ellátnak mindenkit pl. óvszerrel is. Még az edzők, így én is kaptam, nem is keveset. Igaz, sosem éltem a lehetőséggel, de a jelenség attól még egyértelműen létezik.
• Egész jó helynek tűnik ez az olimpiai falu…
– Pedig annyira azért nem jó. Minden egyes belépés olyan, mintha börtönben lenne az ember. Kínában még légvédelmi lövegekkel is körbe volt pakolva a falu. Kissé nyomasztó tud lenni az ilyesmi, és biztonsági szempontból évről évre rosszabb volt a helyzet.
• Mi a helyzet a világbajnokságokkal?
– Azok sokkal lazábbak voltak, ezeken jobban is éreztem magam.
• Van olyan dolog, amit most már másként csinálnál, mint a múltban?
– Biztos, hogy sokszor tévedtem, de az élet ilyen. Ezeket a hibákat be kell vállalni, de én mindig előre néztem. A mai eszemmel az is biztos, hogy sok mindent máshogy csinálnék, dehát negyven évesen nincs az embernek annyi tapasztalata, mint 65 évesen.
• Nyugalmazott elnökként azért továbbra is a komáromi kajak-kenu körül fogsz mozogni. A mostani fiatalok közt látsz olyat, akire még egyszer nagyon büszkék leszünk?
– Természetesen. Óriási tehetségeink vannak. Demin Viktor már most megnyerte a magáét, de itt el kell mondanom, hogy szerintem egymaga is szép eredményeket érhetne el. Ugyanakkor ő profi, és a pozsonyi klubnál el kell fogadnia, hogy ő a négyes tagja. De van itt egy Botek Ádámunk, akiben óriási a potenciál. Nagydarab, erős, inteligens gyerek. Említhetném Obert Ákost is, vagy a kis Koczkást, meg az összes kenust. Vannak, akikre odafigyelünk.
• A jobbak külön foglalkozásban részesülnek?
– Persze. A gyerekek 16 éves korukig játékként tekinthetnek erre a sportra, de utána már ki vannak emelve azok, akikben lehetőséget is látunk. Nekik maximálisan bebiztosítunk mindent ahhoz, hogy sikeresek legyenek.
• Tehát akkor optimistán tekinthetünk a jövőbe?
– Természetesen, hiszen jelenleg 70 gyerek tartozik a kötelékeinkbe. Azért sem megyek innen el, mert ez egy életstílus. Amiben tudok, abban segítek. Ameddig észnél leszek, és ameddig ki tudok biciklizni, addig én is itt leszek, és figyelem a történéseket.
(deltakn.sk)
