Petrécs Anna: A színésznő álmában is színésznő marad.

Bárány János 

Három elismerést kapott az idén Petrécs Anna színművésznő. Mégis azt mondja, a negyedik a legfontosabb: hogy megérhette a hetvenedik születésnapját. Beszélgettünk virágos erkélyéről, Boráros Imre színművészről, akivel ötven éve vannak együtt, fiukról, Boráros Henrik díszlettervezőről, akinek megengedték, hogy maga válassza ki az útját. És persze, színházi szerepekről is.

A napokban hunyt el Edward Albee amerikai drámaíró. Hallotta?

Szomorúvá tett. Megcsinálta, ami neki rendeltetett. A nem félünk a farkastól Marthája annak idején nagyon nehéz szerep volt, de hatalmas boldogságot adott. Szakmai elismerés járt érte, a legtöbb előadás után jó érzéssel könyveltem el az öltözőben, hogy ma este is sikerült.

Arra emlékszem, hogy egy zongora fedelén is játszott, és volt ott egy hatalmas pohár. Mindig attól tartottam, ahányszor az előadást néztem, hogy a pohár egyszer majd leesik és összetörik. Nem esett le soha?

Nem. Én meg attól féltem, hogy a vidéki előadásokon felborul a zongora. Volt úgy, hogy megbillent, és meg kellett tartanom. A zongora belseje üres volt, könnyebb, mint egy fotel. Nem egyszer életveszélyesen billegett. A műszakosok készen álltak a takarásban, hogy elkapjanak, ha kell, de egyszer sem került erre sor.

Az idei évben örömből jutott elég. Három elismerést is kapott. A Teremtőtől pedig egy negyediket. Hogy megérte a hetvenedik születésnapját.

Ez volt a legnagyobb díj. Ha a Teremtő nem adja, hogy február tizenegyedikén hetvenéves lehessek, ezek a díjak kimaradtak voltak az életemből. Jólesett, hogy vannak, akik észrevették, mindig igyekeztem tisztességgel tenni a dolgom, leraktam az asztalra a magam ötfilléreseit, és ahogy mondani szoktam, egész szép kupac lett.

Áprilisban a polgármesteri díjat vehette át.

Őrsújfalun születtem, de Komáromban éltem le az életemet. Bárhová mentünk Boráros Imrével, lehettünk Amerikában, Ausztráliában, a hazajövetel mindig boldogsággal töltött el. Ötven éve vagyunk együtt. A díjaimban benne van ez az ötven év. Imrében erősebb a színház eszméletlen szeretete, bennem a családszeretet volt mindig nagyobb. Most már, hogy a fiunk Csehországban él a családjával, a színház a gyermekünk, mellyel naponta találkozunk, és amihez ragaszkodunk, ahogy Komáromhoz is, melynek vittük a jó hírét a világba. Amerikában írták le egy műsorunk után, hogy „Komárom meghódítja New York-ot”. Többször feltették a kérdést odakint: nem akartok itt maradni? Azt válaszoltuk, nem, mert Komárom az otthonunk. Keserűségével, hiányosságaival, de a boldogságával együtt.

Lakásuk jól látható a lakótelepen, ahol élnek. Olyan virágos erkélye nincs ott senkinek!

Ez a három négyzetméter az élettér. Olyan, mint egy mennyország. Kívül és belül virág. És az az illat! Nem érzem annyira a panelbe zártságot. Fiatalkorunkban nem volt különösebb igényünk, hogy házban, villában lakjunk, mert szinte csak aludni jártunk haza. Örültünk, hogy azt a kevés időt a családdal, a fiunkkal töltöttük, és utána mentünk játszani; hajnaltól hajnalig a színházban voltunk. Negyven éve élünk abban a lakásban. Még a szocializmus vívmánya, és mi ápoljuk. Milyen boldogok voltunk, amikor bekerültünk egy nyolcvan négyzetméteres lakásba! Fiatalon sokat jelentett, azután ottfelejtettük magunkat.

Az Örökös Tagság a Komáromi Jókai Színház megbecsülését fejezi ki.

Ez az egy díj az, amelyről azt gondolom, és ne tűnjék nagyképűségnek, hogy jár nekem. Az életem nagy részét a színházban éltem le. A szerepeken kívül, egyéb feladatokat is vállaltam. A forradalom alatt főszervezője voltam az erdélyieknek való gyűjtésnek, tizennyolc kamiont indítottunk. Mondta is Henrik fiunk, „Lehet, hogy az erdélyiek nem halnak majd éhen szenteste, de mi biztosan”. Mindig fontos volt számomra a közösség. Szomorúan látom, de lehet, hogy csak mi érezzük így, hogy a mostani fiatalokban gyengébb a közösség iránti igény. Számunkra család volt a színház. Alig vártuk, hogy véget érjen a nyári színházi szünet, és ismét találkozhassunk.

Visszahozható a komáromi Magyar Területi Színház aranykora?

Talán már nem, bár minden érának van aranykora. A sorsnak köszönöm, hogy egy olyan időszakban vehettem részt a színház munkájában, amikor remek előadások születtek, és nagyon szeretett bennünket a közönség. Úton-útfélen megszólítottak az emberek, hálásak voltak. Annak ellenére, hogy rengeteg kommunista előírásnak kellett megfelelni. A rendezők azonban a kötelező darabokat is úgy vitték színre, hogy emberi dolgokról, és ne az ideológiáról szóljanak.

A harmadik díjat, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét a magyar állam adta. Magyarország korábban is figyelt a MATESZ-ra, a felvidéki színészekre?

A változások előtt ez nem történhetett volna meg. Azok között voltam, akik elsőként szervezték a sztrájkokat akkor, amikor az még kirúgással, vagy börtönnel járhatott volna. A kollégák azzal poénkodtak, milyen befőttet szeretek, ha meglátogatnak a börtönben, a telefonunkat kikapcsolták. A nyitott fül, agy vagy szív meghallja, mikor van itt az idő, amikor lépni kell. Belső érzés mondatta akkor velem nyolcvankilencben, hogy segíteni kell, hogy valami jobb felé mozduljon a világ. Persze, nem állítom, hogy így képzeltük el. A Lovagkeresztet az életműdíjamnak tartom.

A belső érzések sokszor segítették?

Egy-egy problémás helyzetben sokszor elbeszélgetek az égiekkel, angyalokkal, a Teremtővel, Szűz Máriával, akik mindenkit segítenek, ha odafigyel rájuk. Mindig a bölcsebb megoldást küldik az embernek. Ha gyakran figyelünk, automatikusan rátérünk az útra, amit a fentiek terveztek nekünk.

Szerepeket hordozott magával?

Vannak szerepek, amiket sokáig hurcoltam. Az Elektrát és Edward Albee Martháját. Őket nem lehetett letenni, mint egy táskát.

Most hány előadásban van jelen Boráros Imrével, a Boráros Imre Színházban?

Valamennyiben, ketten visszük a színházat; akár a nézőtéren ülő figyelőként, akár aktívan a színpadon, együtt cipeljük a terhet. Mind a négy előadásban benne vagyok. Hol az anyját, hol a lányát, hol a párját játszom.

Úgy tudom, a Hit és hűség, melyet Csáky Pál önöknek írt és ajánlott, ötvenedik előadását Prágában tartották. Évek óta Prágában élő fiuk, Boráros Henrik díszlettervező ott volt?

Nem tudott eljönni, mert díszlet- és jelmezátadásuk volt a Prágai Nemzeti Színházban, a Shakespeare Fesztiválon. Henrik tervezte a Szentivánéji álom díszleteit, felesége, Linda a jelmezeket. Sajnos, nem láttuk az előadást, csak a kritikát olvastuk, mely szerint a produkció az évad legjobb előadása lett. Azután egy londoni színházi szaklapban is írtak Henrikről.

Gondolta volna, amikor ott játszott a hetedik emeleti lakásuk gyermekszobájában, hogy egyszer Cseh Oroszlán-díjas díszlettervező, reklámfilmrendező lesz Prágában?

Nem volt más választása. Sosem vittük be a színházba a fiunkat, nem akartuk, hogy az öltözőben nőjön fel. Abban segítettük, hogy hagytuk a saját útját járni. Ötéves korában történelmi kosztümöket ragasztott gumifigurákra, városokat épített cipős dobozokba. Nem tudtunk már merre lépni a gyermekszobában.

Lilla és Tina, a két unokájuk színházi gyermekek?

A kétesztendős Tina született bohóc. A hatéves Lillát annyira elvarázsolta a színház, hogy szomorúan nézzük, mi lesz ennek a vége. A nyáron voltunk közösen egy félig színházi, félig bábszínházi előadáson. Hatvan gyermek zajongott körülötte, jöttek-mentek, sütötte a fejét a Nap, azt hittük, napszúrást kap, mégis elbűvölve ült, és bámulta a színpadot. Sajnos, „színházzal fertőzötten” született. Mert nagyon kemény szakma ez.

Egy jó színésznő élete végéig színésznő marad?

Minden színésznő élete végéig színésznő marad. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik az ember, és ez a férfiakra ugyanígy igaz, melyek arra predesztinálják, hogy színpadra menjen. Sok mindent ki lehet nőni, de ezt nem. A színész, akkor is színész, ha megy az utcán, vagy beül egy borozó teraszára egy újságíróval beszélgetni. A gondolatai mindig alkotásra sarkallják. A színésznő álmában is színésznő marad.

(forrás és fotó: felvidek.ma, Bárány János)