komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Nővérke, aki ötven éve ápolja a betegeket a komáromi kórházban

rbt

 

Ötven évet ledolgozni egy munkahelyen, egy munkakörben, csak úgy lehet, ha valaki a szakmáját a hivatásának, a szenvedélyének, a hobbijának tekinti. Ez a kegyelmi állapot, ismerjük el, keveseknek adatik meg. A komáromi kórház nővérkéjének, Greisinger Helena megadatott.

Kiskorában sokat betegeskedett. Azok a napok, amiket krónikus középfülgyulladás miatt, rendre a kórtermekben töltött, meghatározóvá váltak a számára. A kék-fehér egyenruhás nővérkék kedvességükkel, empátiájukkal utat mutattak a számára. Később sem voltak benne kételyek, soha nem kérdőjelezte meg döntését. Az évtizedek során több ezer páciensnek segített készégesen, megértőn és alázatosan. A betegek szolgálatában eltöltött fárasztó évek után nyugdíjba vonulhatott volna, de ő úgy döntött, továbbra is dolgozni és gondoskodni fog a betegekről.

„A komáromi kórházban két héttel az érettségi bizonyítványom megszerzése után, 1971. július 1-én, még arra is pontosan emlékszem, hogy csütörtöki nap volt, léptem be. A kórház vezető főnővére az akkor még a gyerekosztály fölött lévő fül-orr-gégészeti fekvőbeteg-osztályra osztott be, ahol három műszakos munkarend volt. A legelső munkanapom vasárnapra esett. Nagyon izgultam, de a rangidős nővér, akit végtelenül tiszteltem, rengeteg hasznos tanáccsal látott el “– emlékezett vissza Helenka.

 

 

„A mai napig nagyon sok kisbetegünkre emlékszem, akik a gégészeti osztályon, a szüleiktől elszakítva, hiszen akkoriban még nem lehetett bent a szülő a gyermekével, lábadoztak, gyógyultak, de élénken megmaradt az emlékezetemben sok felnőtt betegünk is. Még azt is feltudom idézni, hogy melyik kórterem melyik ágyán feküdtek, és milyen diagnózissal voltak hozzánk beutalva. Néhányukkal mostanra, már-már baráti viszonyban vagyok. Ha összefutunk valahol, mesélnek magukról, az életük alakulásáról és most már leginkább az unokáikról. Mindig nagy örömmel töltenek el ezek a találkozások – mesél nagy szeretettel a páciensekről a nővérke.

A komáromi kórházban ledolgozott fél évszázados szolgálata során azonban nem csak jól végződő eseteket, elégedett betegeket, hálás családtagokat látott, hanem sokszor drámai, megrázó sorsokat, élettörténeteket is. A gyógyíthatatlan, reménytelen esetek ápolása komoly lelki teher az egészségügyben dolgozók számára. Tartaniuk kell a lelket a betegekben, s egy mosollyal – egy kedves mondattal elviselhetőbbé tenni az élet végállomása felé tartó fájdalmas lépéseket.

 

 

Majd felidézi a 70′-es évekből az egyik legmegrázóbb esetet, amikor egy fiatal betegüknél mandula eltávolítás után komplikációk léptek fel. Sürgős, ritkaságszámba menő beavatkozást igényelt, de arra a komáromi kórházban nem volt lehetőség. Minél gyorsabban fel kellett juttatni Pozsonyba, csak akkor még mentőhelikopterek nem voltak. „A főorvos úrral együtt kísértük el az életveszélyes állapotban lévő beteget, aki a rozoga mentőautóban útközben kapott vérátömlesztést. Egész idő alatt, mert még állvány sem volt, a zötykölődő kocsiban állva, tartottam a beteg feje fölött a vérrel töltött üveget. A főorvos úr pedig folyamatosan a beteg sebét látta el. Száz kilométeren át folyamatosan küzdöttünk az életéért. Sikerült időben feljuttatnunk Pozsonyba, ahonnét gógyultan tért haza. Pár évvel később megnősült, és családjával pont abba a panelházba költözött, ahol mi is lakunk.”

A fül-orr-gégészeti fekvőbeteg-osztály leépítése után, a hematológiai-transzfúziós osztályra került, majd rendelőben is dolgozott. Sőt, egy évig munkanélküli volt, amikor a kórház átszervezésre hivatkozva több egészségügyi alkalmazottnak mondott fel. „Nincs bennem és nem is volt harag a kórház akkori vezetősége iránt. Az otthon töltött időt lehetőségnek tekintettem a szakmai fejlődésemre, és házi-betegápolásra feljogosító oklevelet szereztem. Számomra a kórház az a hely, ahol igazán otthon érzem magamat, így ismét beadtam a felvételi kérvényemet. A kórház nőgyógyászati rendelőjében kaptam helyet, majd áthelyeztek az onkológiai szakrendelőbe, illetve osztályra, innét az infektológiára kerültem, majd az újszülött osztályra. Negyedik éve a felnőtt sürgősségi rendelésen vállalok ügyeleteket. A mai napig rajongva szeretem a hivatásomat. “– árulta el a nővérke.

Majd kissé elszomorodva hozzátette, hogy pályája kezdetén az idősebb nővéreknek nagyobb volt a megbecsülésük, jobban tisztelték őket a fiatalabb pályatársak és a betegek is. „A mai rohanó világban, mintha az emberek hajlamosabb lennének megfeledkezni a tiszteletről és az alázatról” – tette hozzá.

(komaromonline.sk, AGEL, JN)

Hozzászólások

hozzászólás