komaromonline.sk
HÍREK
Nagy Beáta: A fogyatékossággal élőket csak elfogadással és szeretettel lehet tanítani
  •   

Furcsa, hogy miközben az elmúlt száz évben teljesen átalakult körülöttünk a világ, a tudományok – köztük az orvostudomány és a pszichológia – soha nem látott tempóban fejlődnek, az emberek és a társadalom viszonyulása a sérültekhez, a fogyatékkal élőkhöz nem igen változott meg. Mindegy, hogy mozgáskorlátozottal, látássérülttel, Down-kórossal vagy értelmi fogyatékossal találkozunk-e, azonnal elkezdünk feszengeni, nem tudjuk mit mondjunk, hogyan viselkedjünk. Inkább némi bűntudattal a könnyebbik utat választjuk, és kihátrálunk a helyzetből. Vannak azonban, akik a fogyatékossággal élők tanítására, nevelésére teszik fel az életüket. Elhivatottan, elszántan, kitartóan, mint Mgr. Nagy Beáta, a komáromi magyar tannyelvű Speciális Iskola igazgatónője.

Egy pillanat, – szabadkozik mosolyogva Beáta – csak ezt a kimutatást még befejezem. Minden kisdiákunkról, az első naptól kezdve pontos, részletes nyilvántartást kell vezetnünk, amiből az orvosi szakvélemények, kontroll eredmények sem hiányozhatnak. Az elmúlt huszonnégy évben, amióta a speciális alapiskola keretein belül tanítok, soha egy pillanatra sem bántam meg, hogy erre a pályára vezérelt a sors, – bár eredetileg biológus szerettem volna lenni- de a bürokrácia nagyon megkeseríti a mindennapjainkat. Belefulladunk. Szomorú, hogy a tanfelügyelőket nem a dicsőségfalon sokasodó diplomák, oklevelek, kupák, a felmutatható eredményeink érdeklik, hanem hogy minden pontosan van-e vezetve, a könyveléstől, a közegészségügyi vizsgálatok minősítésén át a tűzbiztonsági ellenőrzés igazolásáig, miközben szlovákiai viszonylatban a legeredményesebb speciális iskolák közé tartozunk. Az elmúlt években rendszeresen iskolánk szervezi meg a sajátos nevelési igényű tanulók regionális szavalóversenyét, egy diákunk eredményesen végzett a Kaszás Attila Versmondó Fesztiválon, de rendre dobogós helyet szereznek meg a gyerekek a speciális alapiskolák lévai sportolimpiáján, ahogy országos és nemzetközi képzőművészeti versenyeken is. Négy évvel ezelőtt pedig a budapesti Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Országos Szépíró Versenyének fődíját is a mi tanulónk vehette át.

 

Balról: Bakis Renáta, Kádár Annamária, Nagy Beáta

Sok szülő megbélyegzésként, kudarcként éli meg, amikor a pszichológus a speciális iskola látogatását javasolja a gyermeküknek, és ha csak egy módjuk van rá, inkább az alapiskolai integrált oktatást választják. Több mint két évtizedes tapasztalattal a háta mögött, Ön szerint hosszútávon melyik iskolatípus segíti elő jobban a gyerekek fejlődését?

Sokat számít, hogy időben felállították-e a pontos diagnózist, és hogy mielőtt a gyerek hozzánk került, mennyit foglalkoztak vele intézményes és otthoni keretek közt. Vannak készségek, képességek, amiket később már jóval nehezebb fejleszteni. Minden diáknak igyekszünk megtalálni az erős oldalát, és azt a készségét kibontakoztatni, ami a legjobb. Kis lépésekben. Például míg az alapiskolás módszertan szerint az elsősöknek az első félév végére el kell sajátítaniuk az olvasást és a betűvetést, addig nálunk csak a harmadik osztály végére. Volt egy kislány, aki hat évig járt alapiskolába, de az integrált oktatás ellenére sem sikerült megtanulnia olvasni. Elmondhatatlanul frusztrált volt. Nálunk egy év alatt, lassú tempóban sikerült neki. Másképp azonban nem is lehet, mivel a sérült gyerekeknél a tanulás alapja a gyakori ismétlés. Diagnózis alapján a tanulóink három fő csoportba sorolhatóak: könnyű-, közepes értelmi sérült és értelmi sérült autista. Azokat az autista gyermekeket, akik értelmileg nem sérültek, az alapiskolák kötelesek beintegrálni. Az már egy más kérdés, hogy erre jelenleg mennyire vannak felkészülve az ott dolgozó, egyébként is rettenetesen leterhelt pedagógusok. Nálunk egy osztályban 8-10 gyerek van, ami elméletileg kis létszám, és még így sem könnyű a gyógypedagógusaink munkája, mert hiába van papírforma szerint minden tanuló egy diagnóziscsoportban, ha a valóságban nincs két azonos hátrányokkal küszködő diák. Minden esetben egyénre szabott oktatási-nevelési-fejlesztési programot kell kidolgoznunk.

 

Az autista gyerekekkel

Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint még egészséges gyermekek esetében is a szülő a gyerekének a legrosszabb korrepetitora. Meg tudják találni a szülők a „kulcsot” a sérült gyermekeikhez, és ezáltal segíthetik az Ön munkájukat, a diákok fejlődését?

Papírforma szerint az iskolánkba beíratott 102 tanuló mind magyar nemzetiségű. A valóság azonban másképpen fest. Nagyon sok diák hátrányos szociális vagy mélyszegénységben élő családban él. Ezekben a családokban sokszor nemhogy a téli cipő, de még a napi tízórai vagy a hiányzó tanszerek bebiztosítása is gondot okoz. Természetesen vannak szülők, akik maximálisan partnerek, akik pontosan tisztában vannak gyermekük állapotával, prognózisával, és minden tőlük telhetőt megtesznek az érdekében. Sajnos viszont sok esetben a gyermekek “mássága”, és az azzal járó mindennapi nehézségek egy idő után elviselhetetlen teherként kezdenek nehezedni a családra, míg végül az esetek felében az apukák belefáradnak, reményvesztetté válnak és feladják. Ettől a ponttól kezdve pedig az anyukák vállát nem csupán a sérült gyermek nevelésének, gondozásának a súlya nyomja, de a család egzisztenciális és érzelmi biztonságáé is, miközben például az autista gyerekek hatványozottan igénylik az érzelmi biztonságot, az állandóságot, a nyugalmat és a kiszámíthatóságot.

Itt az iskolában miképpen tudják ezt az autista gyermekeknek biztosítani?

Miután 2006-ban iskolánk kénytelen volt kiköltözni a Nádor utcai kifűthetetlen, de tágas épületből, Komárom Város Önkormányzatától jobb híjján ezt a kassai utcai óvodaépületet sikerült kibérelnünk. Mivel iskolánk fenntartója Nyitra megye Járási Hivatala, de az épület nem az övék, így tőlük bővítésre és felújításra nem számíthatunk. Pályázni sem tudunk, mivel az ingatlan a városé. Nem is tudom mi lesz velünk télen, mert a fűtőnk naponta azzal riogat, hogy a fűtőrendszer a végnapjait éli. Pathelyzetbe kerültünk. Viszont a nehezen elviselhető helyhiányt végül két évvel ezelőtt Komárom Város Önkormányzata segített megoldani. Két teljesen felújított, felszerelt konténerházat csatlakoztattak a már meglévő épülettömbhöz. Az egyikben a tornaterem, a másikban pedig az autista gyermekek osztálya kapott helyet. Így kicsit elszeparáltan, távolabb a gyerekzsivajtól, már sokkal jobban tudjuk biztosítani azt a nyugalmat, csendet, amire a kilenc autizmussal élő diákunknak szüksége van. Őket a kártyacserére (Picture Exchange Communication System) épülő alternatív kommunikációs módszerrel tanítjuk. Szerencsére szakemberből iskolánkban nincs hiány.

Balról: Nagy Beáta, Böjte Csaba, Árvai Tamás és Bakis Renáta

Említette, hogy soha nem bánta meg, hogy a sors a gyógypedagógiai pályára sodorta. Mi az a legfőbb tulajdonság, az elhivatottságon kívül, ami ahhoz kell, hogy az ember örömmel végezze ezt a nemes, de lelkileg és pszichésen is megterhelő munkát?

Amikor az eredetileg szlovák-magyar szakos pedagógusként végzett, ma már gyógypedagógus lányom elhatározta, hogy a követi a példámat, hangsúlyoztam neki, hogy ez nem egy könnyű hivatás. Ez egy küldetés. A mi munkánkhoz nem elég a szakképzettség, az elhivatottság, ehhez a mássággal szemben elfogadónak, empatikusnak és nyitottnak is kell lenni. Ha valakiben ez megvan, akkor nem a nehézségeket fogja látni és érzékelni, hanem azt az őszinte ragaszkodást, rengeteg szeretetet, amit ezek a gyerekek adni tudnak. Mivel itt az eredményeket más mértékegységgel mérjük, mint egy alapiskolában, sokkal több sikerélményben van része a diákoknak, a szülőknek és nekünk pedagógusoknak is. Mi nem tanulmányi versenyekre, olimpiászokra, idegen nyelvi megmérettetésekre készítjük fel a gyerekeket, hanem az Életre. Pontosan ezért nálunk a legfontosabb tantárgyak a munkára nevelési tárgyak. Célunk, hogy mire a diákok kikerülnek az iskolából, megtanulják ellátni önmagukat, képességeikhez mérten beilleszkedjenek a társadalomba. Tudjanak főzni, tálalni, a veteményesben kertészkedni. A kirándulások során a tömegközlekedés szabályait, a kulturális programok alatt pedig a magyar néphagyományokat és a magyar történelmet ismerhetik meg. Mivel hobbi szinten évek óta foglalkozom agyagkerámiával, erre is megtanítottuk őket. Fantasztikus öröm a számukra, mikor kézbe vehetik a kész, kiégetett alkotásukat. Mindezt pedig igyekeszünk élményalapú oktatással elérni. Elmondhatatlan, milyen jó érzés látni egy olyan gyerek csillogó szemeit, aki tíz éves korában ül először vonatra, vagy lát egy gyümölcsfát. A múlt héten például elvittük őket Bátorkeszire, szüretre. Próbálunk nekik minél többet megmutatni abból a kis világból, amelyben egyszer egyedül kell boldogulniuk. Mivel a lányokat féltik a szülők elengedni otthonról, csak ketten tanultak tovább. A többiek többnyire férjhez mennek. Főleg azokból a családokból, ahol még erősen őrzik az etnikai tradíciókat. A fiúk közül, amióta itt tanítok, többnek sikerült szakmát kitanulnia, és remek szobafestő, kőműves, kertész vált belőlük. Sokan találnak munkát. Boldogulnak. Igyekezetünkért cserébe pedig a szülőktől tiszteletet és megbecsülést kapunk, ami manapság – amikor az iskolákban a liberális nevelés a divat -, ritkaság.

Ezek szerint, ha jól értem, nem ért egyet a liberális gyerekneveléssel?

Viccelődve azt szoktam mondani, hogy itt még diktatúra van. Egy ilyen típusú nevelési intézményben a diákok biztonsága érdekében muszáj szigorúbb fegyelmet tartani, jobban meg kell húznunk a határokat. Az értelmileg akadályozottakban ugyanis sokkal nehezebben, vagy nem is alakul ki veszélyérzet, így szinte állandó felügyeletet igényelnek. Hiába lennénk mellettük, ha nem tartanák be a szabályokat, nem fogadnának szót, nem respektálnának minket. Mi itt, az ő érdekükben sem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjenek. Félreértés ne essék, ez alatt most nem a fizikai fenyítést értem, mert az a megfélemlítés és nem a szeretet eszköze.

Most szeptemberben ünnepelte 50. születésnapját. Sokan pont ebben a korban döntenek úgy, hogy ideje változtatni az életükön, és realizálni a még meg nem valósított álmaikat, terveiket, vagy egyszerűen időt szánni végre önmagukra. A kerek évforduló kapcsán Ön érzett valamiféle késztetést az összegzésre?

Születésnapján az ember, függetlenül a korától, átgondolja kicsit az életét. Visszanézni, a múlton rágódni viszont nem szeretek. Inkább azért szoktam hálát adni az Úrnak, ami megadatott. Azt hiszem a családom komolyabban vette az ötvenedik születésnapomat, mint én. Számomra csak egy szám. Nem lettem tőle más. Ugyanúgy rajongok például Harry Potterért, és ugyanúgy lelkesedem mindenért, ami ehhez roxforti történethez kötődik, mint előtte. Az íróasztalomon most is van egy zacskó varázscukorka. Talán azokban az években, mint amikor húsz év házasság után magamra maradtam, vagy amikor a most harmincéves ikergyermekeim családot alapítottak, és elköltöztek otthonról, hajlamosabb voltam az elmélyülésre. Mivel szeretem hasznosan, aktívan tölteni a napjaimat, miután egyedül maradtam, rám szakadt a „gazdátlan“ idő terhe. Esténként kedvenc kortárs magyar íróimat olvasva azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, hogy tehetném magam a szabadidőmben is hasznossá. Eleinte képviselőként, négy éve pedig alpolgármesterként is igyekszem minél többet tenni a köz érdekében, otthon Bátorkeszin. Lokálpatrióta vagyok. Nekem nagyon fontosak a gyökereim, a valahová tartozás érzése. Pontosan úgy, ahogy magyarságunk, magyar identitásunk, magyar kultúránk, keresztény hitünk. Mindez így, együtt motiválta a jelentkezésemet a Böjte Csaba által alapított Szent Ferenc Alapítványhoz önkéntes nevelőnek a nyári szünetek idejére. Ennek a programnak a keretén belül nyáron pár kicsit elhoztunk „haza” is. Már nem is vágyok messzi tájakra, pedig mindig nagyon szerettem utazni, „csak“ vissza Erdélybe, Csaba testvérhez és a gyerekekhez. Talán nem véletlenül sodort Isten erre az útra?! – tárja szét a karjait kedvesen nevetve Beáta.

(komaromonline.sk, fotók: Nagy Beáta facebook oldala)

az interjút készítette: Janković Nóra 

 

 

 


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook