Múltidéző képzeletbeli sétára kalauzolta az érdeklődőket Galo Vilmos történész a Zichy-pontban

A történettudományról, történetírásról a legtöbb embernek elsőre az iskolai történelemkönyvek puszta adatokra, évszámokra és tényekre vonatkozó szárazon megírt szemelvényei jutnak az eszébe, miközben az, – ahogy azt a Zichy-pont vendégeként február 20-án Galo Vilmos a komáromi Duna Menti Múzeum történésze és muzeológusa is bebizonyította – egy rendkívül izgalmas, lebilincselő diszciplína.

Család, amely Chicagóból tért vissza Gömörbe
A jelenlévők nem kis meglepetésére a történész elárulta, hogy édesapja Chicagóban született, és az ottani jóllétből 11 éves korában, a kommunizmus kellős közepén, 1960-ban költöztek haza Gömörbe. „Arról, amikor az első tanítási napon megjelent a kis falusi iskolában öltönynadrágban, fehér ingben és csokornyakkendőben, majd némi angol akcentussal bemutatkozott, hogy Galo Vilmos vagyok Chicagóból, nem a családi legendáriumból tudok, hanem Koncsol László életrajzi visszaemlékezésében bukkantam rá, aki a tanító bácsija volt. Nem mindennapi esemény volt az iskola életében. “ Majd kedélyesen anekdotázva elmesélte, hogy akkoriban ember nem volt Tornalján, aki négy nyelven beszélt volna, mint az édesapja, ezért annyiszor tették fel neki a kérdést, hogy tud-e már angolul, hogy a nyelvekkel szemben egy erős ellenállás alakult ki benne. Ő más szeretett volna lenni. Búvár, építész, zoológus, majd biológus kutató. Csak míg biológia tanára kedvét szegte, addig történelemből rendre benevezték tanulmányi versenyekre. A sikerélmények meghozták a kedvét és egyre többet foglalkozott szabadidejében is a történelemmel. Angol-német szakos tanár és iskolaigazgató édesapja nyelvtanárként, édesanyja viszont jogászként képzelte el jövőjét. Végül a sors megoldotta, mert a jogi karra egy pont híján nem került be, a történész szak mellé pedig felvette a pedagógiai szaktantárgyakat is, így történészként és történelem szakos tanárként diplomázott, majd később doktorált az ELTE-n. Azért, margóra megjegyezte, hogy bár rajong a szakmájáért, néha egy kicsit bánja, hogy nem tartott ki eredeti célkitűzése mellett.

Az est háziasszonyának kérdésére, hogy esetleg ő is rendelkezik-e amerikai állampolgársággal, mint az édesapja, elmondta, hogy a szeptember 11-i merénylet után, melynek idején pont az USA-ban tartózkodott, szerette volna kérvényezni, de már nagyon megszigorították a feltételeket, így lemaradt róla. Az angol nyelvtudását viszont két évig Angliában tökéletesítette, ahol két évig éltek a feleségével. Kalandos időszak volt, hiszen diplomás fiatalként dolgozott mosogatóként, pincérként, de tanárnő párjával együtt csomagoltak egy gyárban chipset is. „Szabadidőmben viszont rengeteg anyagot, tapasztalatot gyűjtöttem a múzeumokban. Csak itthon rá kellett jönnöm, hogy hiába, ha itthon mások az anyagi feltételek. Az angolok, a legkisebb faluban is a történelmi múltjukból turisztikai értéket tudnak teremteni. Nagy szívfájdalmam, hogy nekünk egy olyan különlegesen gazdag múlttal rendelkező városban, mint Komárom, ezt még nem sikerült kiaknáznunk. A komáromi útikalauzt, amit nemrég írtam, szintén a kint megismert minták alapján írtam és állítottam össze.”

Katedra vagy múzeum?
„Fontos, hogy a diákok a történelem által tanuljanak az elődök által elkövetett hibákból, és így képessé váljanak egy szebb jövő építésére.“ – írja személyes bemutatkozásában a gútai Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont honlapján, majd a kérdésre, hogy véleménye szerint afelé megye-e az emberiség, hogy megismételje a múltbéli hibáit, kifejtette, hogy „Ha megnézzük a történelmet, hogy milyen lesz a jövő, mert egy történésznek azzal is foglalkoznia kell, akkor azt látjuk, hogy egy globalizált világban a háború egy olyan atomháborút jelentene, amiben mindenki elpusztulna. A mai korban, más problémákkal kell szembenéznünk, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt, amikor nagyanyáink a kubai rakétaváltságtól rettegtek. A jövő egészen más lesz, mint amilyen a múlt volt, a hihetetlen technikai, biológiai, genetikai fejlődés területén. Ugyanazokat a hibákat nem fogjuk elkövetni, más hibákat fogunk. A környezetszennyezéssel szép lassan elpusztítjuk magunk alatt a bolygót. Nagyon megfontolt, okos döntéseket kell hoznia a 21. század emberének, mert olyan kihívások előtt állunk amire nem volt példa a múltban. Felelős, logikus gondolkodásra és embertársaink tiszteletére kell nevelnünk a gyermekeinket.” – fejtette ki.

Majd azt est háziasszonyának következő kérdésére válaszolva elmondta, hogy friss diplomásként egy alapiskolában helyezkedett el, de egy év után „elmenekült” onnan, megfogadva, hogy soha többet nem tanít. Normakövető, tekintélytisztelő emberként ugyanis nehezen tudta elfogadni az örökösen mással szórakozó gyerekek érdektelenségét és fegyelmezetlenségét. Inkább egy hajótervező irodában helyezkedett el 3D-s modellező szakemberként, amibe bár gyorsan és könnyen beletanult, nem találta meg a helyét. Később felesége rábeszélésére elvállalta a felkínált lehetőséget a gútai gimnáziumban, ahol jelenleg márcsak óraadó tanárként tevékenykedik. A felsőoktatási intézményekben való továbbtanulásra készülő, tudásvággyal felvértezett, érdeklődő diákok feledtették vele a pedagógusmunka árnyoldalait és megszerette a tanítást, ezért még ha nehezen is tudja összeegyeztetni múzeumbéli munkájával és kutatásaival (melyekről már több mint száz publikációt közölt le), egyelőre nem szeretne lemondani róla.

A református egyház múltjának kutatója
„Tegyük hozzá, hogy katolikusként.” – mosolyodott el a rendkívül közvetlen kutató, majd elmondta, hogy egyetemista évei alatt volt egy holtpontja, amikor úgy érezte, nem talál olyan területet, amivel később foglalkozni szeretne, és ezen akkori lakóhelye, Tornalja helytörténetének feldolgozása lendítette át. Mivel lakosságának nagy része korábban a református hit követője volt, a város-, és az egyház történetét nem lehetett különválasztani. Akkor figyelt fel arra, hogy a két világháború közti egyháztörténettel újabban még érdemben senki nem foglalkozott, mégcsak korszerű szakirodalma sem volt. Miközben történelmileg rendkívül érdekes időszak volt ez, hiszen pont a két világháború közt, egy rettenetesen nehéz gazdasági helyzetben épült ki a református egyházhoz kötődő szociális intézményhálózat. Önerőből építettek árvaházakat, amire azért volt nagy szükség, mert akkoriban a család nélkül maradt gyerekek egy központi rendszerbe kerültek, ahonnét az ideiglenes nevelőszülők könnyen magukhoz vehették őket, „munkaerőnek”. Csakhogy legtöbbször a magyar anyanyelvű gyerekeket szlovák családoknak adták ki, míg Trianon előtt korábban fordítva volt, és csak az egyházakhoz tartozó árvaházak tudták hitbéli hovatartozásukban megtartani, és nemzeti identitásuk megőrzése mellett nevelni őket. Az első világháború után az emberek hite megrendült, majd jött egy vallási ébredési hullám, és a hívek egyre több áldozatot hoztak az egyházukért. A Komáromi Bencés Gimnáziumban a református diákok ennek hatására alapították meg a Timótheus Szövetséget, melynek egyik célja az volt, hogy összegyűjtsék azt a fél millió koronát, ami a helyi árvaház létrejöttéhez szükségeltetett. Az álmodozó, lelkes ifjoncok végül 1938-ban felépítették, igaz bankkölcsönt is igénybe vettek, a Timótheus-palotát. Az árvaház szinte teljes egészében adományokból működött épült 1948-as bezárásáig. korszakban még hat árvaházat tudott az akkoriban igencsak szegény református egyház a hívek segítségével nyitni. Mindegyiknek megvan a maga hihetetlen és szép története. – avatta be örömmel szakterületébe a hallgatóságot a Galo Vilmos.

Komárom a reformáció bástyája
Mennyire ment könnyen, háborúskodás nélkül a reformáció előretörése városunkban? A protestantizmus története a folyamatos harcokról szól, és Komáromban sem volt ez másképpen. A 16. században könnyen gyökeret vert és elterjedt. Azt, hogy a változásra nagy volt az igény, bizonyítja az az adat, miszerint a lakosságnak csupán 10%-a tartott ki a katolikus egyház mellett. A katolikus egyház megújulása és az ezzel járó megerősödése után azonban a békétlenség időszaka következett. A Szentháromság-szobor helyén lévő vesztőhelyen (ahol a kivégzéseket és a boszorkányégetéseket tartották) Száky János református lelkészt 1642. szeptember 1-én bitófára húzták, megkínozták, majd megégették. A templomokat bezáratták. Jókai szülőházának helyén állt az egykori Néma-ház, ahol a protestáns híveknek titokban kellett istentiszteleteket tartaniuk.

Galo Vilmos válaszolva a kérdésre, hogy jelenleg merre tartanak a történészek kutatásai, elmondta, hogy amikor Komáromba került, nem gondolta volna, hogy még ennyi lefedetlen, feltáratlan történelmi időszak van a város múltjában. Főleg a középkortól a szabadságharcig terjedő időszak nincs alaposan feldolgozva. Valószínűleg azért sincs, mert ehhez kitűnő latin nyelvtudásra lenne szükség, amivel ma már kevés szakember rendelkezik. A fiatalokat, akik szakmai gyakorlatukat a múzeum falai közt töltik, a távoli, „poros” múlt egyébként is nehezen fogja meg. Hihetetlenül gazdag és dicső múltjának köszönhetően Komáromban még jó száz évig biztos van, és lesz mit kutatni.

Múzeum barát várost
A Zichy-pont vendégei a muzeológustól megtudhatták azt is, hogy miután átvette nagyra becsült kollégájától Mácza Mihálytól, aki 1972-től vezette, a Duna Menti Múzeum Baráti körét, elhatározta, hogy szeretné vonzóbbá tenni a társaság munkáját és rendezvényeit mindazok számára, akik érdeklődnek a történelem és a muzeológia iránt. Ez évtől már rendezvényeik nyilvánosak, várnak mindenkit, függetlenül attól, hogy szeretne-e csatlakozni a bizony egyre jobban elöregedő és sajnálatos módon emiatt egyre kisebb aktív létszámmal rendelkező baráti körhöz. Mindemellett pedig dolgozik az általa szerkesztett Pro Museum könyvek sorozat legújabb kötetén, Klemen Terézia és Margitay Zoltán idén megjelenő Lehár Ferenc operettkomponista életútja c. könyvének szerkesztésén is. A témához kapcsolódva még kifejtette, hogy szeretné, ha mindenki ugyanúgy kötődne, ugyanúgy sajátjának érezné a várost, a múzeumot, mint ő, mert bár nem itt született, nem itt nőtt fel, számára Komárom már az „Otthon”.

Kérdések helyett meglepetés
A beszélgetés végén, szokás szerint, Janković Nóra átadta a szót a közönségnek. Meglepő módon sorra emelkedtek magasba a kezek, de kérdő mondatok helyett, sorra jöttek a nagyra értékelő, kedves történetek arról, hogy mennyi mindent tett már Galo Vilmos a város kulturális életéért. Halkan, szerényen, következetesen, fáradhatatlan lendülettel.

Találkozunk márciusban
A kicsit ünnepi, tizedik est végén az újságírónő elmondta, hogy rendkívül hálás mindazoknak, akik elfogadták az eddigi pódiumbeszélgetésekre a meghívást, valamint a Nec arte nec marte polgári társulásnak, melynek vezetője  Dr. Varga Tamás, hogy annak idején felkarolta ötletét, és az érdeklődő résztvevőknek. „Márciusban szeretettel várunk ismét mindenkit!” – zárta a jó hangulatú klubestet, majd még hozzátette: – És ne felejtsék, „A Zichyben mindig történik valami!” 😊

(komaromonline.sk, FL, fotók: Prezmeczky Péter, a rendezvény a Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával jött létre. )