Mi lett velük? Komáromi zsidók Auschwitzban.
Vasárnap, január 26-án az ENSZ Holokauszt Nemzetközi Emléknapjának tiszteletére, előadással és kiállításmegnyitóval egybekötött megemlékezést szervezett a Komáromi Zsidó Hitközség a Menházban.
A kis ordotox zsinagógának és szociális otthonnak helyt adó épület az 1896-os átadásától kezdve központi szerepet töltött be az akkor még közel háromezer főből álló virágzó zsidó közösség életében egészen a II. világháború kitöréséig. A holokauszt ugyanis nem a zsidók deportálásával vette kezdetét, hanem a náci propagandagépezet beindulásával, aminek hatására a zsidókat először kirekesztették a társadalomból, majd megfosztották emberi méltóságuktól, végül kiszolgáltatták őket a náci halálgépezetnek. Rájuk és arra a hatmillió elhurcoltra emlékezett ma a világ, akik a holokauszt áldozatai lettek.
Bevezetőképpen Paszternák Tamás köszöntötte Komárom polgármesterét, Keszegh Bélát, alpolgármesterét, Varga Tamást, Adruskó Imrét, a Selye János Gimnázium igazgatóját és a városi önkormányzat képviselőjét, valamint a szép számban összegyűlt jelenlévőket. Ezt követően röviden ismertette a programot, s bemutatta az előadókat.
A budapesti Vági Zoltán történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kara szociálpszichológia tanszékének oktatója, a Saul fia című Oscar-díjas film történész szakértője egy fénykép különlegesség bemutatásával kezdte Mi lett velük? Komáromi zsidók Auschwitzban című előadását.
A kuriózumszámba menő légi felvételt az amerikai hadsereg készítette tíz nappal az után, hogy a komáromi transzportok megérkeztek a hírhedt haláltáborba, Auschwitzba. Az amerikaiakat valójában a Monowitzban (Auschwitz III) a foglyok által felépített szintetikus gumit és műbenzint előállító Buna Werke gyár érdekelte, amit a bombázás előkészítése előtt fotóztak le, és csak a 70′ években tűnt fel két CIA elemzőnek, hogy a felvételeken látható a náci rezsim által létrehozott legnagyobb, koncentrációs tábor az Auschwitz-Birkenauba komplexum is, amihez 39 kiegészítő altábor tartozott. Így a történészek mára pontosan dokumentálni tudták az egyes objektumok – barakkok, gázkamrák, kémények, vasútvonal stb, – pontos elhelyezkedését.
Városunkból 1944 június 13-án és 15-én a magyar hatóságok két vonattal 5432 komáromi és a környékbeli magyar zsidót deportáltak. Őket Birkenauba, a II. számú altáborba vitték, ahol a körülmények pokoliak voltak.
Az elhurcoltak közül a Menház falán lévő holokauszt emléktáblára 1922 mártírhalált halt áldozat neve került fel, miközben a történelmi adatok szerint a transzportált több mint négyszázezer magyar 70-75 százalékára Dr. Mengele és társai szelektálása után, azonnali halál várt.
Vági Zoltán a kutatásai során arra a kérdésre kereste és keresi a választ a mai napig, hogy akkor az innét transzportált személyek közül ki számított valóban komárominak? A rendelkezésre álló eltérő jellegű eredeti dokumentációkat különböző kritériumok alapján összevetve, aprólékos kutatómunkával próbálják Paszternák Tamással közösen lekövetni a komáromi állomásról elhurcoltak sorsát. Sokszor csak egy szállítási, vagy érkezési kártya áll rendelkezésükre ahhoz, hogy „kinyomozzák” egy-egy innét deportált személy életútját, születésétől Auschwitzig, illetve visszatéréséig.
Kutatásaik során bizonyosságot nyertek, hogy a komáromi transzponszportokkal vitték el a dunaszerdahelyi, érsekújvári, esztergomi és még sok más község zsidóságát is. Munkájukat nehezíti, fűzte hozzá Vági Zoltán, hogy 1944 vége és a január 27- i felszabadítás közt eltelt időszakban már a németek a tömegmészárlás nyomainak eltüntetésére koncentráltak, és nem vezették az egyébként rájuk jellemző precizitással tovább a nyilvántartásaikat.
A komáromi deportálásokhoz tartoznak az őszi transzportok is, amikor a környék roma lakosságát, a politikai foglyokat és az addig munkaszolgálatot teljesítőket vagonírozták be. A holokausztot nagyrészt azok tudták túlélni, akiket munkára alkalmasnak nyilvánítottak és bírták a gyárakban, bányákban a napi tizenkét órás robotolást. Ezeken a helyeken magasabb, – napi 200g kenyér és leves – volt a napi élelmiszerellátmány, ami a nagy fizikai megterhelés mellett szégyenletesen kevés volt, így a túlélés érdekében kialakult a fogvatartottak közt a „feketepiac”.
Az ismertetés során a jelenlévők sok mindent megtudhattak a koncentrációs táborok működéséről, sok esetben egyenesen a komáromi túlélők írott emlékeinek felolvasott részleteiből.
A gazdag prezentációs anyaggal kísért előadáson még szó volt a szelekcióról, a barakkok napirendjéről, a bánásmódról és munkakörülményekről, a kápókról, a Sonderkommandoról, és az egyik legjobb „munkahelynek “tartott birkenaui Kanada-kommandóról, melynek tagjai több tízezer fogoly életét mentették meg.
A rendkívül megrázó és emlékezetes előadás után a jelenlévők lehetőséget kaptak a hozzászólásra. Andruskó Imre felszólalásában hangsúlyozta, hogy a Selye János Gimnázium nagy hangsúlyt fektet a holokauszt emlékének ápolására, mert Európa és az emberiség jövője szempontjából is lényegesnek tartja, hogy a társadalom és az emberi történelem legsötétebb időszaka közt ne halványuljon el az emlékezés, ezért az iskola diákjai számára lehetővé teszik a Auschwitz I és II. területén létrehozott Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum meglátogatását. Továbbá tanulóik immár kétszer csatlakoztak az Élet menete rendezvényhez.
A program utolsó pontjaként Jusztin Ádám megnyitotta a budapesti Maccabi VAC Bajnokaink voltak- a magyar zsidó sportolók öröksége c. vándorkiállítását.
A megemlékezés résztvevői a kiállítás után még sokáig beszélgetettek a hetvenöt éve felszabadított Auschwitz-Birkenauról. Arról a helyről, ahol nincsenek sírok, mégis a legnagyobb temető a magyar történelemben.
Kertész Imre, Nobel-díjas írónkat idézve „Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk. “
(komaromonline.sk, JN, fotók: Prezmeczky Péter, köszönet Vági Zoltánnak az archív fotókért)
