Ma lenne hatvanéves Kaszás Attila

„…ott a tenger, itt az én hajóm. Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…“– énekelte a Padlás Rádiósaként. Talán, ha több szerepet nem is alakított volna, akkor is beírta volna ezzel a fantasztikus alakítással a nevét a magyar színháztörténetbe.

Ő azonban ezzel biztosan nem érte volna be. Hajtotta őt valamiféle megállíthatatlan lendület, belső hév, az a fajta lángolva alkotó hevület, ami a művészek sajátja. És ő, a két évtizedes pályája során több mint száz szerepben bizonyította tehetségét, művészi énjének szuggesztív erejét. Színpadon állva eltudta velünk hitetni, hogy létezik a Földön jóság, szépség, ártatlanság, barátság, reménység, szerelem, ahogy azt is, hogy köztünk van a rossz, a gonosz, az irigy, a hamis. Ezer arca volt. Mindegy, hogy pozitív vagy negatív karaktert játszott, mi hittünk neki, és a színházból kijövet tudtuk, ezt az előadást, soha nem fogjuk elfelejteni. Velünk marad.

Ő pedig irtózatos, embert próbáló tempót diktált önmagának. A legnagyobb színházakban, a kor legnagyobb színészóriásaival lépett színpadra. A Nemzeti Színház tagja volt, Jászai Mari-díjas színművész, a szó pozitív értelmében „sztár “ő mégis a lelke mélyén örökre megmaradt annak a felvidéki fiúnak, aki a komáromi Selye János Gimnáziumból felkerült a budapesti Színművészeti Egyetemre, és akit Vágfarkasdhoz, Komáromhoz kötött a múltja, a családja és a gyökerei.

Kisebbségi létből felkerülni a budapesti rivaldafénybe nem könnyű. Neki sikerült. És még több is. Felejthetetlenné vált.

De „lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr, ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol. Tapogasd újra a földet, morzsolt rögöt vigye a szél…“

(komaromonline.sk, JN)