komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Lakatos Róbert: Mindent a magyar népzenének köszönhetek

 

az interjút készítette Janković Nóra

 

 

 

Általában folyamatosan fellép, komponál, szervez, dolgozik, mintha napokat sűrítene az órákba, hónapokat a hetekbe, hogy minél többet tudjon tenni a felvidéki magyarság zenei kultúrájának megőrzéséért, zenei hagyományainak megismertetéséért, és vissza tudjon adni valamit mindabból a maradandó értékből, a teljesesség érzéséből, a felszabadító örömből, amit ő a magyar népzenétől kapott. Általában. Idén tavasszal minden csupán papírformát ölthetett, és most ott sorakoznak a Harmónia- és Fonogram-díjas Lakatos Róbert brácsa- és hegedűművész, a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ igazgatójának íróasztalán.

Művészként vagy igazgatóként élted meg nehezebben az elmúlt hónapokat?

Kezdetben annak a lehetőségét láttam benne, hogy végre eltölthetek két nyugodt hetet a családommal. A rohanó hétköznapokban rettenetesen nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt a magánélet és a hivatás közt. Vannak olyan hetek, amikor naponta úton vagyok, és még az otthon töltött időm egy része is munkával telik. Már nagyon vágytam arra, hogy több időm legyen a páromra, a gyerekeimre. Az 5 éves Bendegúz most van abban a korban, amikor egész nap igényli a vele való foglalkozást, de negyedik gyermekem, a szeptemberben született Benjámin is mindig széles mosollyal fogad. Ellenben amikor megváltozott a helyzet, és bizonytalanná vált a karanténtörténet végkifejlete, mint művész egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy a feleslegessé váltam a társadalom számára. Azt láttam, hogy az élet megy tovább művészet nélkül is, és letargiába estem. Pedig az első napokban elterveztem, hogy kihasználom a holtidőt és végre többet gyakorlok, meg zenét szerzek, úgy általában is kicsit utolérem magam. Nem. Lebénított a fásultság. Jót tett, hogy ide az irodába be kellett járnom. Szerveztünk, terveztünk, műsort készítettünk. Nyitás után a visszajelzésekből és visszaigazolásokból azt láttam, hogy igenis szükség van ránk. Mintha egyszeriben mindenki arra vágyna, hogy végre emberek közt lehessen, átélhesse a közösségi élmény örömét.

Sokan, akik mostanáig úgy gondolták, hogy a kultúra egy luxus, az elmúlt időszakban rájöttek, hogy inkább egyfajta szellemi-lelki megtartó erő és elképesztő mennyiségben „fogyasztották” az internetes portálokra feltett otthoni koncertfelvételeket, előadásokat, podcasteket. Nem gondoltál arra, hogy követed a kollégáidnak ezt a kezdeményezését?

Úgy láttam, hogy a kollégák kezdeti feltöltési kedve hamar alábbhagyott, mert rájöttek, hogy ez nem a mi utunk. Mi arra vagyunk elhivatottak, hogy kiálljunk a színpadra és érzéseket, érzelmeket, hangulatokat közvetítsünk. Ha nem látjuk a velünk szemben ülő nézők reakcióját, ha nem látjuk mennyire befogadóak, mennyire nyílnak meg, akkor elvész a kölcsönös örömszerzés. Lehet zenét hallgatni otthon, egyedül a négy fal között, bár én személy szerint soha nem tudtam végignézni felvételről egy szimfonikus koncertet vagy színházi előadást, mert nem jön át a hangulata, nem tudja úgy megérinteni az ember lelkét, mint amikor egy térben van együtt az előadó és a néző. Soha nem lesz maradandó élmény.

 

Lakatos Róbert fiával Lakatos Áronnal

Az elmaradt fellépéseket szeretted volna gyakorlással helyettesíteni, vagy még mindig, több évtizedes szakmai múlttal a hátad mögött is rendszeresen gyakorolsz?

Természetesen. Az életem része. De soha nem tekintettem munkának vagy tehernek. Egyszerűen belső szükségletté vált. Szerencsémre a konzervatóriumi éveimben is szinte gyakorlással teltek a napjaim. Átlagban napi 5-6 órát töltöttem vonóval a kezemben. Ezáltal olyan szilárd alapokra és tudásszintre tettem szert, ami a mai napig a hasznomra válik. Még egy igazán fontos koncert előtt is elég két hét arra, hogy visszaszerezzem a régi formámat.

Meglepő, hogy abban a korban amikor a legtöbb fiatal még keresi önmagát, te már ennyire tudatosan készültél a pályádra. A szüleidnek szerettél volna megfelelni vagy saját álmot és célt követtél?

Apukám kiskoromtól zenészt akart faragni belőlem. Ő harmonikás volt. Nekem viszont semmi kedvem nem volt hozzá. Talán, ha a sellyei zeneiskolában, ahová hegedű tanszakra jártam, jobbak a tanáraim és meg tudták volna velem szerettetni a hangszert, a zenét, akkor másképpen álltam volna hozzá. Nem tudták. Hetedikes alapiskolás koromban elmentem a zsolnai konzervatóriumba meghallgatásra. Ott meg egyszerűen azt mondták, hogy nincs tehetségem. Egy évvel később a magántanár, akihez jártam, megkérdezte nem lenne-e kedvem beugrani a vágvecsei Baráti Kör táncegyüttes zenekarába egy fellépésen a hegedűs helyett. Kedvem az volt, csak addig autentikus magyar népzenével nemigen találkoztam. Mondta, hogy nem baj, tanuljak meg pár dallamot és majd utána meglátjuk. Begyakoroltam két-három dunántúli ugróst és elmentem életem első próbájára. Elkezdtem a dallamot, majd megszólalt a brácsa, a nagybőgő, kísért a zenekar, és akkor engem ott a zene világa szinte örvényként szippantott be. Attól a meghatározó perctől kezdve biztos voltam benne, hogy ez az, amit én az életemben csinálni akarok, erre szánt engem a jóisten.

A pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán (VŠMU) viszont már brácsa szakon diplomáztál. Miért váltottál hangszert?

Elsős gimnazistaként a zeneiskola második ciklusát már Galántán kezdtem meg. Egy cseh tanárhoz kerültem, aki mellett rövid idő alatt rengeteget fejlődtem. Elvitt a pozsonyi konzervatóriumba meghallgatásra, ahol azt mondták, hogy a hegedűn, amin tizennégy éves korukra a jövő muzsikusai már Paganinit játszanak, már nem fogom tudni behozni a lemaradásomat, próbálkozzak a brácsával. Kiderült, mindkét öregapám brácsás volt. Nincsenek véletlenek! Nemrég kaptuk meg az értesítést, hogy Áron fiamat, aki sokáig futballista szeretett volna lenni, felvették a Bartók Béla Konzervatórium brácsa szakára és a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola opera tanszakára is. Sokan gondolhatják, hogy én készítettem fel. Nem. Belőlem hiányzik a pedagógusi véna. Felismerem a tehetséget, ahogy látom a kisebbiken is, hogy mennyire muzikális, jó a ritmusérzéke, de nincsenek meg a szakmai eszközeim a kibontakoztatására. A párommal, Vikivel (Rák Viki színművésznő a szerk. megj.) úgy látjuk, hogy Bendegúz számára talán a zongora lesz a meghatározó.

 

 

Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen jó tíz éve indult meg a népzenész-képzés. Pozsonyban a népzene része volt a tananyagnak?

A magyar népzene kezdetektől fogva a szívügyem volt, de mindig is úgy gondoltam, hogy akkor lehet csak az ember igazán jó zenész, ha komolyzenei tanulmányokat is folytat. Én erre tettem fel az életemet, és ennek része volt az is, hogy a konzervatóriumban a tanár útmutatásai alapján tudatosan gyakoroljunk, fejlesszük a készségeinket, megmérettessük a tudásunkat koncerteken. Az oktatás azonban kizárólag a komolyzenére korlátozódott. Sőt a tanárok nem is nézték jó szemmel, ha a komolyzene mellett elkalandoztunk más műfajokba. Titkolni kellett. Engem soha nem kaptak rajta, mindig meg tudtam felelni, mert van egy olyan szerencsés tulajdonságom, hogy az agyam automatikusan át tud kapcsolni komolyzenéről népzenére. Minden zenei műfaj más gondolkodásmódot követel, ezért is olyan kevés az a művész, aki több műfajt is hitelesen tud művelni. Ehhez Isten adta tehetség kell.

Nyolc éven át voltál a Kassai Thália Színház zenei vezetője, miközben az ország több színházának, valamint a budapesti Nemzeti Színház Körhinta c. előadásához is komponáltál színházi zenét. Hogy jött az életedbe ez a több szempontból is sorsszerű találkozás a színházzal?

Nagylányom, Lili, aki most már másodéves medikus, rendkívül sokoldalú tehetség. Korán megmutatkozott a muzikalitása, a művészi vénája, és egyszer amikor elkísértem a Tompa Mihály Vers-és Prózamondó versenyre, megismertem Gál Tamást (a Komáromi Jókai Színház igazgatója- a szerk.megj.) és Czajlik Józsefet (a kassai Thália Színház igazgatója- a szerk.megj.). Azonnal megtaláltuk a közös, baráti hangot. Egy évvel később, 2009-ben pont úton voltam Bécsből hazafelé, ahol egy komolyzenei koncerten léptem fel, amikor megcsörrent a telefonom. Czajlik kért fel, hogy írjak zenét egy darabhoz, amit a Békéscsabai Jókai Színházban fog rendezni. Mivel szeretem a kihívásokat, azonnal igent mondtam. Utána azért elkezdtem vacillálni. Fogalmam sem volt, miképpen oldom én ezt a feladatot meg. Nem volt semmiféle zeneszerzői előképzettségem, tapasztalatom. Végül hangos sikere lett az előadásnak.

Zeneszerzőként miben rejlik a sikered titka?

Lélekember vagyok, és szerintem ezt kiérezni a zenémből is. Emellett kialakult egy saját, egyedi stílusom, ami annak köszönhető, hogy művészként többfajta zenei világban élek és ezeket ötvözöm. A színházi zenénél nincsenek korlátok. Az alkotó szabadon kalandozhat a stílusok, a hangzások közt. Csak az összhatás, a végeredmény számít. Természetesen arra figyelni kell, hogy a zene ne fojtsa el a darabot. Inkább erősítse annak mondanivalóját, és hozzáadott értékként működjön.

 

 

A lélekemberek általában érzékenyek, nehezebben viselik a gondokat, kudarcokat. Te kudarckerülő, vagy inkább sikerorientált típusúnak tartod magad?

Abszolút sikerorientáltnak. Nem szeretem a kudarcokat. Nekem az életemben sokáig minden sikerült. Aztán a sors közbeszólt. Nagyon nehezen viseltem a kudarcot. Két napig. Azalatt levontam a megfelelő következtetéseket, a tanulságot és tovább léptem. Nem szeretem a „mi lett volna ha “típusú gondolkodást. Ahogy a múlton sem szeretek rágódni. Mindig próbálok előre nézni. Már nem akarok mindenkinek megfelelni.

Mikor sikerült eljutnod arra a pontra, hogy már ne a világnak, hanem önmagadnak akarjál megfelelni?

Talán, amikor elkezdtem hinni önmagamban és meggyőződtem arról, hogy az, amit csinálok minőséget képvisel. Régebben rettenetesen trémás voltam. A konzervatóriumi koncerteken sokszor remegett a kezem. Ma már a fellépéseken olyan felszabadultan érzem magam, mintha a nappalimban muzsikálnék. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy a zene segítségével „elmeséljem “mindazt, amit érzek. Hitelesen. Önmagamat adva. A zenébe szívvel-lélekkel bele tud merülni az ember. Egy szimfonikus zenekarban egy művész nem tud kiteljesedni, mert ott egy „gépezet “része. Mindenkire szükség van, mindenki hozzáad valamit az egészhez, ami tényleg fantasztikus tud lenni, de a saját személyiségét, saját kifejezési módját és azt, amit ő valójában ki szeretne fejezni, nem tudja megmutatni.

Amikor megpályáztad a komáromi VMK igazgatói pontját, ami egy újfajta kihívás, azért abban benne volt egy esetleges kudarc lehetősége is, hiszen az intézmény az utóbbi években igencsak „takaréklángon “működött.

Húsz éve élek Komáromban, és azt láttam, hogy nagyon meggyengült az a középosztály, ami a város kulturális életének a húzóereje lenne hosszútávon. Rengeteg polgári társulás teszi a dolgát, szerveznek programokat, néha előzetes egyeztetés híján egymásra, de nincs felülről összefogva, támogatva az igyekezetük. Amikor megpályáztam az igazgatói posztot, arra gondoltam, hogy ez egy lehetőség arra, hogy Komáromot a felvidéki magyarság kulturális fővárosává tegyük. Nem egyedül, hanem egy remek csapattal. Úgy gondolom, ha az ember reális célokat tűz ki maga elé és keményen dolgozik azok megvalósításán, akkor jó úton halad. Nekem az egyik fő célkitűzésem az volt, hogy visszahozzuk a néptáncot Komáromba, hiszen itt mindig is nagy hagyománya volt. Sikerült. Egy fiatal házaspár, Gálik Gábor és Klaudia, akik tíz évig az Ifjú Szívek tánckarvezetői voltak, vállalták a néptánckör elindítását. Laboda Róbert tanár tartja a színjátszó foglalkozásokat, Süll Tamás vezetésével, aki a Pozsonyi Tánckonzervatóriumon végzett klasszikus balett szakon, balett tanfolyamot indítottunk. Süll Kinga egyházzenész szervezi és vezeti a Ringató foglalkozásokat. Több mint százötvenen járnak ezekre a programokra. Kezdett nagyon jól felpörögni a VMK tevékenysége. Most ugyan a koronavírus megtorpanásra késztetett minket, de remélem, hogy szeptembertől feltudjuk pörgetni újra a programokat és magas minőséget és értéket képviselő előadásokkal gazdagíthatjuk a lakosságot. Mindenkit. Mert úgy gondolom, hogy egy városi művelődési központnak egyaránt ki kell szolgálnia a magyarok és a szlovákok igényeit is, ahogy a különböző zenei, színházi stílusok kedvelőiét is. A lényeg, hogy minden fellépő a maga műfajában a legjobbak közt legyen.

 

A koronavírus miatt elmaradtak az általad alapított Esszencia zenekar, a Rendhagyó prímástalálkozó, a RÉV-zenekar, a Hugo Kauder Trio, valamint a Beliczay Kamarazenekar fellépései is. Az idén jubiláló ingyenes színházi-zenei Kútfeszt, valamint a Fonográf fesztivál sorsa is bizonytalan. Mi motivál abban, hogy mindig új és új formációkat, fesztiválokat, programokat hozz létre?

Szeretek tenni a közért. A felvidéki magyarság nagyon szűkölködik minőségi zenei kultúrában. Kezdetben sokan szkeptikusak voltak, hogy ezek csak egy szűk kört, egy szubkultúrának szólítanak meg, de miután elkezdtük ezeket a fesztiválokat szervezni egyre több és több komáromit sikerült megmozdítanunk. Úgy gondolom, hogy minden közösségi programnak, ahogy a VMK-nak is, ízlésformáló, közösségépítő szerepe és összetartó ereje van. Jelenleg úgy néz ki, hogy idén is megtarthatjuk mind a két komáromi fesztivált.

Művészként szinte bejártad a világot. A kinti viszonyokhoz képest nálunk mennyire vannak megbecsülve a művészek?

A nyugati társadalmakban más a munkának és ezáltal mindenkinek az anyagi megbecsülése. Tizenhatévig voltam tagja a Luxemburgi Európai Szólisták zenekarának, rengeteget koncerteztünk és bármerre utaztunk mindenhol azt tapasztaltam, hogy a zenészek társadalmi elismerése és szerepe jóval nagyobb, mint nálunk. Mi a kollégáimmal azonban itthon is meg vagyunk becsülve. Nem panaszkodhatunk. Amikor Ausztráliába mentem három hétre, az összes ismerősömtől azt hallottam, hogy a világ egyik legszebb, legélhetőbb országa. Valóban az. Lenyűgöző. Én mégis alig vártam, hogy végre felszállhassak a hazafelé tartó repülőre. Úgy érzem, hogy mi itt a Csallóközben a legjobb helyen élünk.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)

Hozzászólások

hozzászólás