MEGOSZTÁS:

Janković Nóra Nóra

„Én már tetszeni mégse akarok”

Talán három éve volt. De az lehet, hogy kettő. A fal mellett, a sarokasztalnál ült. Tekintetében volt valami bizonytalanság, valami gyermeki tisztaság, őszinteség. Te jössz! – bíztatták. Csak pár lépést tett a színpadig, csak pár mozdulatot az első szavakig, melyek egyszeriben megváltoztattak mindent. A terem levegőjét, a nézők lélegzetvételének ritmusát, és őt magát. Már egy magabiztos férfi vívta harcát a magyarságért, a békéért, egymás szeretetéért. Három percben. Hatalmas sikerrel. És ez a siker az óta is tart, hiszen Laboda Róbert tanár, költő, a slam poetry hazai meghonosítója, Én csak néztem c. verseskötetét megjelenése után szinte azonnal szétkapkodták.

14440823_10208886882103503_8393096448675020651_n
Laboda Róbert

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én nem számítottam ekkora sikerre, mivel ez egy komoly, lírai kötet. – mosolyog szerényen Laboda Robi – Ebben nincs provokáció, nem underground, mint az első kötetem volt. A Túlzások sikerének meg – szerintem – pontosan attól volt olyan hangos a visszhangja. A fiatalok körében szinte divat lett „labodarobi” rajongónak lenni. Mivel akkoriban reggel-délben-este azzal találkoztam, hogy én folyok a csapból is, nem igazán láttam át ennek a sűrű népszerűségnek a ködén. Egyszerűen elhittem magamról, hogy jó vagyok, és kész. De hidd el, ezzel nem vagyok egyedül. Az irodalmi élet berkeiben még nem találkoztam olyan emberrel, aki valamilyen szinten ne lett volna hiú. Önbecsülés nélkül nem is igen lehet írni. Kell, de ugyanúgy kell az is, hogy az ember el tudja fogadni, hogy nem szeretheti őt mindenki. És ha ez sikerül, az egy olyan belső szabadságot ad az embernek, amikor már nem akar mindenkinek mindenáron megfelelni. Csak ennek megértéséhez kellett némi idő, némi rálátásbeli távolság, és egy jó barát. Azt hiszem, legalábbis nagyon remélem, hogy mostanra sikerült megszabadulnom a megfelelési kényszertől.

Ki volt az a jó barát, aki visszarángatott a földre?

Múlt év augusztusában véletlenül, – bár szerintem semmi sem történik az életben ok nélkül – összefutottam egy rimaszombati kávéházban Szászi Zoltánnal, aki ott helyben egy alapos építő kritikával nagyon gyorsan visszarángatott a földre. Megkérdeztem, nem lenne-e kedve „terelgetni”, mire ő igent mondott. Valószínűleg kiérezte, hogy hasonlóan gondolkodunk, érzünk, látunk. Szigorú, kíméletlen szellemi mentorom lett. Rengeteget köszönhetek neki. Közben pedig egy folyamatos ihletett állapotba kerültem, szinte futószalagon jöttek a versek. Emlékszem, volt egy olyan pillanat, amikor már kezdtem attól félni, hogy bekattantam. Csak az járt a fejemben, hogy végre le akarok számolni a gyerekkorommal.

Szerintem a Túlzások legerőteljesebb versei a soha ki nem mondott búcsúszavak helyet íródott „leveleid” nagyapádhoz, akit tíz év elteltével sem tudtál végleg elengedni, most pedig a gyermekkorod élményeit igyekeztél kiírni magadból. Túl fájdalmas volt? Vagy egyszerűen úgy érzed, a múlt gátol a felnőtté válásban?

Nagyapám ( Vámos László a szlovákiai magyar adás tudósítója ) egy különleges Ember volt. Mindenki becsülte, szeretette, tisztelte. Én gyermekként kicsit a mesék jótét óriását láttam benne. Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint amikor az ő nagy tenyerében elveszett az enyém. Nem tudom húszévesen mit mondtam volna neki, ha nem hirtelen hagy itt minket, ha méltó módon el tudtam volna Tőle búcsúzni, de így éveken át azt éreztem,hogy „hagyatékom lett a mondhatnékom.” Mostanra talán sikerült mindezt feldolgoznom. De egy rész itt maradt belőle. A mondataimban, a gyerekkori emlékeimben. Amelyeket éveken át „Én csak néztem”. És most ezt is le szeretném zárni. És nem azért, mert rossz volt a gyermekkorom! Rossznak nem mondanám. Bár aki azt állítja, hogy minden jó volt, szép volt, az hazudik. Nem a világnak! Önmagának. De mire jó az önáltatás?! Én még azzal nem találkoztam, hogy ne lett volna ott egy „de”. Mindenkinek megvannak a maga sérelmei, kisebbek-nagyobbak. Mindettől függetlenül, ez nem egy terápiás írás volt. Nem lett tőle könnyebb a lelkem. Egyszerűen pontot tettem a végére.

13415532_1219858618038432_7823530200478675309_o

Új kötetedből olyan neves irodalmi lapok, mint az Irodalmi Szemle, Irodalmi Jelen, Kalligram hoztak le verseket, melyekből nekem úgy tűnik, hogy hihetetlen erővel kötődsz a szülőföldedhez, a tájhoz, a folyókhoz, miközben éberen figyeled a természet rezdülését, a világ változását. Mindig ott vagy a pillanatban?

Igen, ott vagyok a részletekben. Figyelem az évszakokat, az időjárást, mindent, ami körülvesz minket, ami befolyásolja a hangulatunkat. Te például észrevetted a capuccinód tetején a kis fahéjvirágot? Ugye, hogy nem?! Ilyen apróságokból áll össze az élet, a boldogság. Nem a nagy dolgok teszik boldoggá az embert. A gyerekkoromat azonban inkább megnehezítette ez a szemlélődő, rácsodálkozó énem. Megláttam a szörnyű dolgokat is! Egyszer, hajnaltájt, amikor sarkon fordult a szél a házunk sarkán, furcsa hangokra lettem figyelmes. Kilopóztam a házból, és a kerten át lementem az Ipolyig, ahol „Kövér öreg férfiak gyülekeztek/beteg tehenekre várva/ahogy verték őket/a vascsövek kopogtak a bömbölésben/és én először hallottam ritmust/ a meghalásban tétje van a semminek.” Majd, „dolguk” végeztével a tetemeket bevonszolták a folyóba, ami csak lassan, „nemakarva” kezdte sodorni, vinni magával őket. És innen, – mert ahogy azt a kötetben is leírtam, házunktól mindig ötven méter a gyerekkorom- , az Ipoly partról indult minden. Talán még a halálfélelmem is. Rettegtem a haláltól. Emiatt nagyon sok éjszakát töltöttem ébren kiskoromban.

Általában az ember harmincévesen még nem töpreng az elmúláson, ilyenkor még lassan telnek az évek, még úgy tűnik, mintha az élet végtelen lenne.

Tényleg van a fiatalságságnak egy fázisa, amikor az ember sebezhetetlen félistennek hiszi magát. Csak amíg nem nézünk szembe az elmúlással, nem fogadjuk el az élet végességét, addig az ember szorongó kisgyerekként hurcolja magával a halálfélelmét. Az életnek azonban csak úgy lehet igazán örülni, csak akkor tudjuk igazán, önfeledtem átadni magunkat a pillanatnak, ha ezt elfogadjuk. Ehhez azonban, legalábbis nekem, először meg kellett kapnom a válaszokat a kérdéseimre. A kis falusi létben a hit egészen mást jelent. Én minden betűtésztás levessel együtt kaptam a hitet is. Mindenki templomba járó volt, én mindig végigálltam a feltámadás háromórás szentmiséjét, ahol a nép olyan volt, mint a varjúhad, a kántor meg részeg. Soha senki nem figyelt, soha senkit nem érintett meg Isten, soha senki nem érintette meg Istent. Kint meg ott ólálkodott a halál, és kergette a jónépet. Az „Isten” c. versemben vitába is szálltam az Úrral. Gyerekként valami miatt azt gondoltam, hogy a tíz parancsolat valójában „ezer kérdés, ezer mondat”. Ma már azt gondolom, hogy e nélkül a tíz mondat nélkül, lejtőre kerülne az ember. „Ugye Isten te hallod/akkor is ha nem érdekel /ha nem feléd fordulva motyogott/szavaim lassan/ beérnek hozzád.”De a vége a jóistennel való kommunikációmnak az, hogy rajzolhatna nagyobb kupolát, hogy elférhessünk alatta. Hiszem, hogy Isten ott van a részletekben.

14543939_1307752819249011_106471975644886066_o

Az első könyvedet az Atheneaum Kiadó adta ki. Második köteted viszont a Madách könyvkiadó égisze alatt jelent meg. Miért váltottál?

Én itt vagyok otthon, itt van dolgom. Kezdtem azt érezni, hogy nem vagyok önazonos. Folyamatosan arról beszélek, hogy „a felvidéki gyerekeknek itt tetszik a levegő, itt szeretünk élni ezen a helyen“ közben meg Magyarországon jelenjen meg az a könyvem, ami az első betűtől az utolsó pontig, az Ipoly parttól a Dunáig, nekünk és rólunk szól. Ezek a versek egy anyaországinak nem ugyanazt mondják, mint nekünk. Nekik szép, elégikus, lírai versek, kőkemény szépirodalom, de semmi több, nekünk meg a közös identitás, a közös múlt, a hasonló emlékek, az ismerős érzések, a „tegnapi“ érzetek poétikája. Gyerekkoromban például sokszor vásároltak nekem turkálóban, mert „ a tanító gyerek gyorsabban nő,mint ahogy a pénztárca az új ruhát engedné” és én ezekben a ruhákban mindig halottakat láttam. A mai napig viszolygok ezektől a boltoktól, mert emberi sorsokat, tragédiákat látok a vállfákon lógni.

Másfél évvel ezelőtt, amikor beszélgettünk, azt mondtad, hogy az Ipoly-mentén, ahol gyermekkorodban ezer kullanccsal a hátad mögött játszottál, minden élettel telibb, személyesebb, ott vagy igazán otthon. A most megjelent köteted Távolság van c. versében viszont már azt olvashatjuk, hogy „itt már nem itthon, már csak átutazóban vagyok/mondom könnyezve”, egy másikban pedig azt írod: „a Cseres rikítós dombjait/ el merem cserélni/ halovány csallóközi alföldre/ itt hagyom tájam/ meg annak szólását.” Mitől vált Komárom az otthonoddá?

Itt lett kerek az életem. Hetedik éve élek a városban, és mivel nem vagyok „törzsgyökeres“, sok Komáromival ellentétben látom a szépségét, ami sokszor az apró részletekben van. Imádok a Belső körúton lakni. Két perc, és már sétálhatok az évtizedes gesztenyefák közt, vagy bejárhatom „Európát”. Bármikor elsétálhatok a Bandériumba egy jó kávéra, – és mindig jó a kávé! Külön öröm, hogy a kőszínház mellett, most már van mozi is. Jegyre várva rám köszönnek gyerekek, szülők, volt diákok… már ismernek, már vannak barátaim a városban. Szeretem a komáromi létet. Nekem Komárom a szabadság, a szerelem városa, hiszen „fészek falát idegenben feltüzelni csak szerelem tud”. Örülnék neki, ha egyszer a gyerekeimnek a Duna hullámzó, kék illatáról annyi szép emlék jutna majd az eszükbe, mint nekem az Ipolyról.

14114962_1267870323237261_6005068711741455671_o

Annak ellenére, hogy közel tíz éve tanítasz testnevelést. A Munka Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában neved mégis inkább az iskola nagysikerű, aranysávos minősítésű drámakörével, a Pogácsakedvelőkkel fonódott össze, valamint a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó versennyel, melyről diákjaid évek óta a díjazottként térnek haza. Ha ennyire kötődsz az irodalomhoz, a színházművészethez, miért a testnevelés szakot választottad annak idején?

Gyávaságból. Még anno a füleki gimnáziumban, Szvorák Zsuzsa tanárnőnek köszönhetően ismerkedtem meg a színjátszással, ami bizony sokkal jobban érdekelt a „lexikonszagú“ óráknál. Negyedikben elnyertem a Ferenczi Anna-díjat is. De a színművészeti egyetem rostáin már nem mertem próbára tenni a tehetségemet. Inkább követtem a szülői példát. A színjátszásnak azonban soha nem fordítottam hátat. Játszottam a a nyitrai egyetemisták Kínjátszó körében, majd a pozsonyi HomoDram tagjaként a legjobb férfi-női alakítás összevont fődíjával jutalmaztak, amikor J.Glowaczki Negyedik nővér darabjában párhuzamosan játszottam az orosz kéjlányt és a szolgát. Nagyon sokat adtak nekem ezek az évek. De soha nem bántam meg, hogy a pedagógusi pályát választottam, mert tudom, nem lennék olyan boldog, mint most, hogy gyerekekkel vagyok körülvéve. És nincs annál csodásabb dolog, mint amikor a semmiből hozunk össze velük egy előadást. Szöszölünk, csiszolgatjuk, ha kell délután négyig, ha kell ötig. Szerencsére a párom, aki egyben a kollégám is, igen támogató, megértő. Az pedig külön öröm számomra, hogy a testnevelés mellett az 5.-6.-7. évfolyamban zenét is taníthatok. Annak idején a szüleim biztatására elvégeztem zongora szakon a művészeti alapiskola képzését, majd autodidakta módon megtanultam gitározni, mandolinon játszani, amit néha beviszek magammal az órákra, és ha átvesszük a tanterv kötelező részét, akkor jutalomként népszerű, ismert dalokat elemzünk. Legutóbb Demjén Ferenc: Iskolatáska c. dalát elemeztük. Hiszem, hogy a nevelési tantárgyakat is lehet népszerűen tanítani, csak meg kell találni a gyerekek intellektusához, lelkéhez vezető utat. Így könnyen, játékosan tanulnak: hűséget a magyarságukhoz, a magyar nyelvhez, a magyar iskolákhoz. És remélem mindezt teszik majd békében, mert eleget bántottuk már egymást mi magyarok. Itt viharszaga van még a némaságnak is.

(Janković Nóra)

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás