L.Nagy Judit: Igen, borral festem a képeket
cof
2019/12/15
az interjút készítette Janković Nóra 
A festészet utat nyitott önmagamhoz – interjú a nemzetközileg elismert komáromi L. Nagy Judit borfestőművésszel
Mindannyiunknak voltak gyerekkori álmai. Kisebbek és nagyobbak, lényegesek és lényegtelenek, amelyeket kamaszkorunkból átlépve a felnőtt létbe magunk mögött hagytunk, nem fértek be a mókuskerékbe, a mindennapok nehéz batyujába, és ha eszünkbe is jutnak, néha, borús napvégeken, elhessegetjük őket, sokan azzal áltatva és nyugtatva önmagukat, úgysem sikerült volna. Talán hosszú éveken át így tette a ma már egyre nagyobb nemzetközi elismerésnek örvendő̋, sikeres komáromi borfestőművésznő, L. Nagy Judit – LNJ (művész aláírása), akinek a közelmúltban nyílt meg tizedik, ezúttal egyéni kiállítása Zürichben.
Sikeres?! Nem is tudom. – néz rám kérdő mosollyal Judit – A mai elanyagiasodott világban a sikert nem a művészi kiteljesedésben mérik. Az Isten adta tehetségeket az emberek nem igazán tudják elfogadni. Nehezen viselik el őket. Számomra ez egyébként nem lenne gond, mert alapjáraton introvertált vagyok, ha megtehetném festékes hajjal az ajtónyíláson át adnám ki az érdeklődőknek a kész képeket. Idővel rá kellett jönnöm, és le kellett nyelnem a békát, hogy ez ma már nem így működik. A legtöbb alkotó rengeteg időt használ fel az önmenedzselésre. Szerencsére a férjem, Stefan, aki főállásban műszaki főellenőr, nagyrészt levette ezt a terhet a vállamról. Másképpen nehezen boldogultam volna, mert az elmúlt év, mialatt a kiállításra készültem, elmondhatatlanul intenzív és fárasztó volt. Az elmúlt 4 év anyagából hetven képet válogattunk ki a tárlathoz.
Vannak köztük újabb és régebbi alkotások, melyeknek a közös vonása, hogy mindegyik borral van festve. Mikor és honnan jött az ötlet, hogy az alkotásaidat borral vidd fel a vászonra?
Borkóstolgatás közben le szoktam jegyezni, hogy mit érzek, milyen gondolatokat, érzéseket indít el bennem. Évekkel ezelőtt aztán a 2011-es St. Jakab zarándoklatomat követően, már itthon, Komáromban, egyszer futás közben, egy módosult, meditatív tudatállapotban született meg az ötlet. Egyszerűen lenyűgöz a bor, a maga komplex, bonyolult folyamataival, hiszen magába gyűjti mind a négy elemet (tűz, víz, föld, levegő̋) és transzformálja azokat, s ez az alkímiai folyamat, a teremtés ősi ereje, ott rejlik minden egyes cseppjében. Van azonban még egy tényező̋ – az ötödik elem: maga az ember, aki elméje, teste s szíve minden tudását adja a folyamathoz. Minden bornak karaktere és saját története van – az évjáratok pedig egy izgalmasan megújuló könyvtárhoz hasonlíthatók, amelyben minden évben új könyvek kerülnek a polcokra. Ezt az őserőt viszem bele az alkotási folyamatomba, amikor a borral, esetleg az adott származási helyről begyűjtött földdel keverve hozom létre egy-egy nemes nedű̋ „portréját”, ami azt jelenti, hogy a bor által kiváltott impresszióimat örökítem meg expresszív stílusban. Így születnek meg a BORarcKÉP-ek (WINEporTRAIT).
A képeid színpompásak, tele elevenséggel, élettel, energiával. Gondolom, ennek a gazdag, telt szinte élő színvilágnak a megteremtéséhez a bor pusztán, önmagában nem lenne elegendő̋.
Hiszek abban, hogy minden, amit megeszünk, megiszunk, a ruha, amit viselünk, a tárgyak, amikkel körül vesszük magunkat, az egész környezetünk, hat ránk. A boroknak is van egy saját rezgésük. Több workshoppon is részt vettem Svájcban, melyeken különböző anyagok használatával ismerkedtem meg, így jutottam el a bio információs anyaggal ellátott, művészi terápiáknál is alkalmazott gouache festékhez, amelyet ma már egyre gyakrabban használok. Annak köszönhetően, hogy gyógynövényi komponenseket tartalmaz, az ezzel készített képekből kellemes kamilla, aloe, levendula… illat árad. Borral is kiválóan lehet párosítani, mert az akrillal ellentétben nem nyomja el annak illatát.
Kezdeti képeid kisméretű̋ vászonra készültek, míg az utóbbi év termései közt több a nagyméretű̋ alkotás. A téma alapján választod ki a vászon méretét, vagy egyszerűen a pillanatnyi hangulatodtól függ?
Inkább az önbizalmamtól. Sokáig tartott, míg elfogadtam és ki mertem azt mondani, hogy én festőművész vagyok, és nem egy félresiklott építész. Néha még most is nehéz elhinni, hogy igen, rólam írtak a monacói újságban, az én képem függ valahol Amerikában vagy éppen Toscanában egy falon. Az utóbbi képeim közt a két legutóbbi, a „Cloud“ (Felhő) és a „Merci – Heritage“ (Hála – Hagyaték) már 1.40 m x 1.20 m-esek.
Van olyan képed, ami valami miatt különösen fontos a számodra?
Gyerekkori jó barátomnak, Szobi Emesének köszönhetően, aki postán „szeretettel egy maréknyi anyaföld “-et küldött nekem a készülő BORarcKÉP-hez, áldott, kegyelmi állapotként éltem meg a búcsi Vintop Karkó Borászat cabernet sauvignon-ja által bennem kiváltott érzések, emlékek vászonra vitelét. Miközben kevertem a sűrű búcsi földet, amin gyerek koromban szaladgáltam a hazai szőlőfürtök ízét, illatát és aromáját idéző nedűhöz, egyfolytában potyogtak a könnyeim. Elementáris erővel tört rám valamiféle hiányérzet. A magyar közegé, a magyar nyelvvé, a gyökereké. Nem tudom, hogy az ember elérheti-e azt az állapotot, amikor mindennel, ami körül veszi, amiben él, aminek szenteli az életét, hiánytalanul elégedett. Megtalálhatjuk-e a kiteljesedésben a teljességet?
A szépen kibontakozó nemzetközi sikert azonban az elmúlt négy év, amióta Svájcban élsz hozta meg a számodra. Tényleg, azt még nem is mondtad, hogy mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a festészettel?
Bennem a mai napig nagyon intenzíven megmaradtak az óvodáskori emlékek, az illatok, az ízek, a fények és azok az élményszámba menő órák, amikor zsírkrétákkal, színes ceruzákkal, gyurmákkal körülvéve beleveszhettem saját kis belső világomba. Mindig ott volt bennem a vágy az alkotó folyamatra, a művészi önkifejezésre. A családom aggodalmaskodva nézte, ahogy a magam szelíd eszközeivel megpróbálok kitörni abból a sztereotípiából, ami a szocialista rendszerben a „sikeres” és bizto(nságo)s életutat jelentette. Akkoriban még a környezetemmel szembeni megfelelni akarás belső szükséglete nagyon erősen dolgozott bennem, de végül az alkalmazott művészeti képzés lehetőségében megtaláltam a kompromisszumot. Jelentkeztem a cserediák-programra, s kitűnő tanulóként sikerült is bejutnom. A harmadik év végén elbúcsúztam az osztálytársaimtól, és várakozással telve magam mögött hagytam a Selye János Gimnáziumot. Az 1989 -es tanévnyitó napja már a szocialista oktatási rendszer előírásainak megfelelően a többi külföldi egyetemre készülő megszeppent diákkal együtt a selmecbányai gimnáziumban köszöntött rám.
Ezek szerint először a budapesti Iparművészeti Egyetemre jelentkeztél?
Azt terveztem. Csak egy verőfényes októberi napon behívatott az igazgató, és hűvösen közölte velem, hogy ők nem tudják számomra biztosítani intézményes kereteken belül az egyetem tehetségvizsgájára való felkészülést, ezért vagy beérem azzal az egy szabad hellyel, ami még van, vagy összepakolok és visszamegyek a volt iskolámba. Hogy hol van még szabad hely? Bulgáriába dísznövénytermesztési mérnök szakon! Nem vagyok, nem is voltam soha az a megfutamodó típus, így rábólintottam. Végül odafönt megszánhattak, mert év közben megüresedett egy hely, és átjelentkezhettem a szabadkai egyetem építészeti karára.
Egy építésznek zárt struktúrában, falakban és vonalakban kell gondolkodnia. Nem érezted azt, hogy szűk neked ez a tér?
De. Kezdetektől. Nagyon. Lelkileg rettenetesen megterhelő volt számomra. Amikor kikerültem Jugoszláviába, azt én nem sikernek éltem meg, hanem inkább egy akadálynak, amit le kell küzdeni. A szerződésem értelmében, ha diploma nélkül jöttem volna haza, vissza kellett volna térítenünk a tandíjamat. Összeszorítottam hát a fogamat, és óriási önfegyelemmel igyekeztem minél jobban teljesíteni. Emlékszem, amikor először kellett egy épület projektjét kidolgoznunk, én elsírtam magam. Szinte fizikailag fájt, hogy akkor, ott nem szárnyalhatott a kezem, mint éveken át, amikor úton-útfélen fanatikusan készítettem a skicceket. Nagyon hiányzott Kopócs Tibor festőművész megismételhetetlen műtermi „feeling“-je és ugyanúgy hiányoztak a komáromi művészeti iskolában Szilva József művész úrral eltöltött órák. Az egyetem első időszakában még kerestem a lehetőségeket, hol tudom a rajztudásomat tovább fejleszteni. Így hát csatlakoztam egy művészkörhöz, magam mögött tudhattam életem első kiállítását, mégis fel kellett hagynom a „hobbimmal”, mert egyre több időt igényelt a tanulás, a szakrajzok készítése. Diplomával, ám örökösen kínzó hiányérzettel léptem be a nagybetűs felnőtt életbe.
Azonnal letértél az egyenes mérnöki „vonalról”, vagy még egy ideig tartott a belső vívódásod?
Próbáltam beilleszkedni: mint mérnök és mint nő, később anya, vagy jobban mondva beleszorítani magam az ismert társadalmi elvárásokba. Igyekezetem jól érezni magam, és megadni a gyerekeimnek azt, ami valójában nekem hiányzott – a rajztanulás lehetőségét. Beírattam hát Marci fiunkat a komáromi Művészeti Alapiskolába Szilva József tanár úrhoz. Három év után a fiam osztályfőnöknője tette fel nekem a kérdést, hogy miért nem szabadítom fel a rajzórák terhe alól az örökmozgó gyermeket, aki szeret tanulni, szeret focizni, szeret ő mindent, csak éppen rajzolni nem igazán. Nehezen törődtem bele, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább Emmike, a kislányunk imád rajzolni. Ezúttal kikértem az óvónéni véleményét is, nem szerettem volna újra elfogult anyaként hibás döntést hozni, hogy szerintük is olyan tehetséges-e, mint ahogy azt én látom. Miután egyezett a véleményünk, elvittem őt is Szilva tanár úrhoz, aki megnézte a rajzait, és rábólintott. Mivel Emmike óvodás volt még, végül is precedenst teremtve két éven át – anya s kislánya – együtt jártunk rajzórákra. Ettől kezdve már nem hallgatott el többé az a bizonyos belső hang…
Azonnal elmentél az első művészellátó boltba és bevásároltál festékekkel, vásznakkal?
Nem. Próbáltam leküzdeni a belső nyugtalanságomat és megtalálni a helyemet a saját életemben. Csak éppen mind erőteljesebben éreztem, hogy a belülről feszítő bizonytalanságra, a kérdésre, ki vagyok én és mi végről vagyok itt, meg kell találnom a választ. Komáromban azonban, hiába róttam a várost, jártam a természetet kutyánkkal Lédával, nem találtam meg. Aztán a kezembe került egy könyv az El Caminoról, és miután elolvastam, tudtam, nekem ott a helyem. Közel öt évig vártam, hogy eljöjjön az az idő, amikor már anyaként a hiányom nem okoz törést a családom életében, és elindulhatok. Közben igyekeztem testileg, lelkileg is felkészülni az útra, és már amennyire lehetett elfogadtatni a környezetemmel a tervemet, hogy 2011-ben nekivágok. Nagyon hálás vagyok gyermekeim édesapjának, Attilának, a mindenkori támogatásáért.
Többször hallottam, hogy az út első harmada a testé, a második az elméé, a harmadik pedig a léleké. Te is ezt tapasztaltad meg?
Igen. Mire a Szent Jakab-út második szakaszához értem, már alig vonszoltam magam. Fizikailag teljesen összetörtem, és akkor elindult bennem egy nagyon erős találkozás önmagammal. Esténként, amikor a pihenő pontokon a zarándok vacsorához adott bort kortyolgattam, amit egészen addig egyáltalán nem kedveltem, egyre jobban kezdtem közelebb érezni magamat ahhoz az egykori kislányhoz, aki olyan boldogan és önfeledten festette tele a rajzlapokat. Emlékeim tárházából előhívódott az az örömteli kép, amikor drága óvónénim Szobi Eszter elújságolta, hogy az egyik országos rajzversenyre beküldött rajzom különdíjat nyert. A választ arra, hogy földi létemben mi az életfeladatom, mire hazaértem, tudtam. A bátorság még mindig hiányzott hozzá, hogy elkezdjem élni Nagy Judit „igazi” életét. Óriási lökés volt bátyám 2014-ben bekövetkezett halála, amikor valóban felfogtam, hogy nincs mire várni, hogy az idő illúzió és gyorsan tovaillan. A kellő mennyiségű életbátorságért meg kellett dolgoznom: még egy út az El Caminon és egy olyan ember, aki feltételek nélkül el tudott fogadni, gyermekeimmel, álmaimmal, elképzeléseimmel, félelmeimmel, mindennel együtt – ezek után bontottam ki szárnyaimat. Igényt tartottam a csendre, az elvonulásra, hogy a saját fejlődési irányom ebből a csendből végre elindulhasson. Hogy a helyemen vagyok-e végre? A mai napig vannak bennem mély belső megmozdulások. Folyamatosan új dolgokat keresek, új célokat tűzök ki magam elé. Saját hangomon akarok megszólalni, az egyedi utam egyediségét megmutatni – vizuális mesemondó gyanánt. Mint Szepsy István borászról olvastam, ő minden nap úgy ébred, hogy megcsinálja a világ legjobb fehérborát, úgy én is, amikor alkotói fázisomat élem, nem kevesebbre, de a mindenkori maximumra vállalkozom. Kevesebbre, szerintem, nem szabad vállalkozni. „Nem trendi akarok lenni, csak egyedi és valódi. “
(komaromonline.sk – Janković Nóra)
