komaromonline.sk
MOZAIK
Horesnyik Ervin: A természetfotózás komoly türelemjáték
  •   

2019/7/8

az interjút készítette: Janković Nóra 

 

 

 

A Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli Galériájának falain egyedi hangulatú természetfotók fogadják a látogatókat. Mások, mint a legtöbb, megszokott profi kép. Beleégnek az ember retinájába, nyomot hagynak a lelkébe és megváltoztatják a képek befogadójának a szemléletmódját, a viszonyulását az állatvilághoz. Biztos, hogy Horesnyík Ervin természetfotósnak, a komáromi Helios Fotóklub tagjának, közel húsz fotópályázat díjazottjának, aki civil szakmája szerint jachttervező, közgazdász, a természetben járás nem csupán egy „Vadkaland“, hanem szívből-lélekből fakadó rácsodálkozás és azonosulás a természet egyszeri és megismételhetetlen pillanataira. De vajon mióta?

Erre a kérdésre a legtöbben azt a választ adják, – mosolyodik el Ervin – hogy már kiskorukban analóg fényképezőgéppel járták a természetet, majd fokozatosan váltottak egyre jobb és jobb digitális gépekre. Nálam ez egészen másképp zajlott le. A nagymamámmal sokat jártunk szülőfalum, Bajta környékén a természetbe, megszerettette velem az élővilágot, az állatokat, de tudatosan soha nem akartam természetfotós lenni. Viszonylag későn, úgy húszéves koromban vettem az első komoly gépemet, de akkor is csak azért, mert vágytam egy olyan menő masinára, ami nagy és jó sok gomb van rajta. Vettem egyet és miután kipróbáltam, jó fél évre elsüllyesztettem a szekrény mélyére. Lehet, hogy még mindig ott porosodna, ha nem kelti fel a figyelmemet az interneten egy gépkezelő tanfolyam hirdetése. Itt tanultam meg, hogy miképpen lehet kihasználni a fényképezőgép kínálta összes technikai lehetőséget. Ezt követően elvégeztem két alaptanfolyamot, majd jött a profi képzés, végül pedig egy esküvőfotózási kurzus. Azóta autodidakta módon próbálom fejleszteni a látásmódomat. Bár amióta édesapa lettem, a fotózás háttérbe szorult az életemben.

 

 

A természetfotózás egy rendkívül tág spektrumot foglal magába, hiszen ide tartoznak az asztrotájképek, tájfotók, makro- és mikrotechnikával készül képek is. Önt miért pont a vadon élő állatok élete nyűgözte le és fogta meg?

Készítettem szocio-fotókat is, de számomra a természet, az élő- és vadvilág sokkal lenyűgözőbb, magával ragadóbb. A természet kiszámíthatatlan, néha teljesen váratlanul izgalmas jelenetek, történések közepette találom magam, így vannak villám- és madárfotóim is. Soha nem úgy készülnek a képeim, hogy felülök egy lesbe és órákon át várok, hátha megjelenik valami az objektívem előtt, hanem kitartóan megyek a „témapréda” után. Ha meglátok egy állatot, igyekszem olyan irányból rácserkelni (kúszva megközelíteni a szerk. megj.), hogy jók legyenek a fények, mert az a legfontosabb. A kontrasztok, az ellenfény, a hajnali köd, a napkelte, nagy hozzáadott értéket tudnak képviselni. Közben figyelni kell a szél irányára is, mert ha az állatok „kiszagolják” az embert, akkor elmenekülnek. Ma már ugyan vannak telefonos applikációk, melyek elméletileg pontosan mutatják merről-merre fúj, de a gyakorlatban már többször is megtréfált a széljárás. Megesett, hogy jó tíz perce feküdtem a harmatos fűben, figyeltem, ahogy az esznek az őzek, amikor egyszer csak felkapták a fejüket, beleszagoltak a levegőbe és elmenekültek. Az őzek viselkedését azonban jól ismerem, így tudtam mikor érdemes visszamennem. A beetetés taktikájával csak kivételes esetekben élek. Például ahhoz, hogy a fácánokról márciusban eltudjak készíteni egy képsorozatot, novemberben kellett elkezdenem beetetni őket. A természetfotózás komoly türelemjáték. Csak a kitartás se mindig hozza meg várva várt eredmény. Akkor a pár száz fácános képből mindössze kettőre mondtam azt, hogy „na ez jó”.

 

 

Már a terepen megszokta érezni, ha sikerül rákattintania „ A” képre?

Többnyire érzi az ember. Olyankor fülig vigyorogva térek haza. De a sikerélménynek sem egyforma a fajsúlya. Ha mondjuk egy álló őzt kapok le szép környezetben, ellenfényben, ami nem egy nagy kihívás, akkor kevésbé vagyok lelkes. Viszont amikor másfél hónapon át a kis rókákat fényképeztem, akik szinte folyamatosan mozgásban voltak és több mint tízezer képet exponáltam, hihetetlen öröm volt a válogatás. Néha, a rókák esetében is ez történt, más képet tartok én a „tutinak“ és mást a pályázatok, versenyek bíráló bizottsága. A fotózás, mint minden más művészeti ág, teljesen szubjektív. Ha egy képem tíz alkalomból nyolcszor díjazott, akkor elvitathatatlan, hogy jó. Ám, ha elküldöm egy pályázatra és nem válogatják be a legjobbak közé, az nem jelenti azt, hogy értéktelen.

 

 

Feltételezem, hogy rendkívül lényeges az elméleti felkészültség, ismerni kell az adott állatfajok életmódját, viselkedésüket, párválasztási szokásaikat. Megesett, hogy a valóság felülírta a könyvekben találtakat?

Valóban, mielőtt az ember nekivág az erdőnek igyekszik alaposan felkészülni és minél többet megtudni az állatok viselkedéséről. A legtöbb információt azonban tapasztalás útján, a terepen lehet megszerezni. A vadon élő állatok inkább hajnalban, alkonyatkor aktívak. Úgy éjjel két-három óra magasságában szoktam elindulni otthonról, hogy mire a vadvilág ébredezni kezd, én már eltudjam foglalni a helyemet. A házunktól nem messze született kis rókák például mindig úgy fél órával azután merészkedtek elő, hogy letettem a húst a kotorék elé, evés után pedig rendre játszottak egy nagyot. Egy rendkívüli lehetőséget, amikor az anyaróka egerekkel a szájában tért haza, és a kicsik azonnal elkapkodták tőle, elszalasztottam, mert a kezemben éppen a gép helyett a mobilom volt. Sokáig reméltem, hogy megismétlődik a jelenet, de egy idő után be kellett látnom ismétlés csak a filmekben van. Fotós szemmel nagyon sok mindennek össze kell jönni ahhoz, hogy az eredmény jó legyen.

 

 

Ma már a lakosság 70%-a városokban él, aminek a következtében minél jobban távolodunk a természettől, annál jobban vágyódunk utána. A kiállítása anyagának az összeválogatásával az volt a célja, hogy közelebb vigye az emberekhez a természetet, felhívja a figyelmet a természetvédelemre vagy egyszerűen szeretné a valóságot, újszerű megközelítésben, személyes látásmódján keresztül egy művészi formában bemutatni?

Mindhárom. Kezdetben hobbiként indult. A természetjárás, a fényképezés segített kilépni a stresszes hétköznapokból. Részben ezért szeretem „magányos farkasként” járni a természetet. Egyedül könnyebben tudok észrevétlen maradni és könnyebben átszellemülök, ráhangolódok a környezetre. Most, öt év után értem el arra a pontra, hogy úgy érzem a megszerzett tudásomat kamatoztathatnám a természetvédelem érdekében. A városi emberek egyre kevesebbet tudnak a vadon élő állatok életformájáról, a helyükről és fontosságukról a föld ökoszisztémájában.

 

 

Nem érzi magát soha kiszolgáltatottnak egyedül egy erdőben? Került már kockázatos helyzetbe?

Eddig háromszor ücsörögtem fa tetején a kismalacait ösztönösen védő vaddisznókoca végett. Volt, hogy másfél óra múltán vált csak biztonságossá a terep. Amikor Székelyföldön jártam medvefotózáson, felbéreltem egy tapasztalt helyi nyomkövetőt, aki az év nagy részében a kalandvágyó turistákat kalauzolja a barna medvék nyomában. Alkalomadtán lesből meg is figyelhetik az állatokat a természetes élethelyükön. Én ellenben kitartottam amellett, hogy cserkelve szeretném megközelíteni a mackókat. Egy hét alatt közel tizenötöt láttunk, de csak egyet sikerült igazán jól lefotózni. Azt, a jó 350 kilós kant, amelyik pont velünk szembe cammogott az úton és a végén már olyan közel jött hozzánk, hogy az utolsó képkockákon már csak a fejét tudtam befogni. Azért, amikor már húsz méter sem volt köztünk, elengedtem a gépet, és inkább előkaptam a medve sprayt, de szerencsére nem kellett bevetnünk, mert a végén megijedt tőlünk és elszelelt. Szerintem az emberi tudatlanság okozza a vadbaleseteket, mert az állatok csak akkor támadnak emberre, ha védik a kicsinyeiket, sarokba szorítva érzik magukat vagy sebzettek. Általában inkább elszaladnak, mert félnek. A medvéknek egyébként nem is a hús a fő táplálékuk, hanem a növények.

 

 

Mint ahogy azt az előbb már említette, jó fotók megfelelő fényviszonyok közt készülnek. Az idő azonban nem mindig van napsütéses „hangulatban”. Megesett már, hogy extrém időjárási viszonyok közt volt kénytelen dolgozni?

Tavasszal Erdélyben jártam bölényt és zergét fotózni. A bölények megörökítésével nem volt gond, mert ők jó ha a nap tíz százalékában mozognak, a többi időt legeléssel, pihenéssel töltik. Csak óvatosnak kellett lennem, mert a nőstények vemhesek voltak, és ilyenkor ingerlékenyebbek. A biztonság kedvélért mindig kinéztem magamnak egy fát menekülési útvonalként. Viszont a zergék nem a síkságokon élnek. Meredek bérceken mentek hegynek fel, egyre magasabbra, míg fel nem értek a Nagy-Hagymás-hegység csúcsára. Mi felpakolva többnapi élelmiszerrel, fotós felszereléssel úgy negyvenkilónyi málhával megpakolva, a jeges, csúszós sziklákon négy kilométernyit másztunk fel a menedékházhoz, ahol az éjszakát töltöttük. Odafönt másfél méteres hó fogadott minket. Az első tíz alkalommal amikor derékig buktam el a hóban, ami közben elkezdett olvadni, még képes voltam humorral kezelni a helyzetet és nevetni magamon, de amikor már a jeges szélvihartól, a nehezített körülményektől fáradtan, elcsigázottan harmincadszor is belebuktam a hóba, már nem igazán szalonképes szavak hagyták el a számat. Még az elméletileg vízhatlan ruhánk és cipőnk is átázott. Rettenetesen átfagytunk. Borzasztóan zord idő volt. Másnap azonban sikerült vagy húsz zergét becserkésznünk. Szabályosan modellt álltak nekünk. Pirkadattól sötétedésig kint fagyoskodtunk, vártuk a naplementét a süvöltő szélben, fölöslegesen, mert a felhők eltakarták és szinte egyik pillanatról a másikra ránk borult a sötétség.

 

 

Ha most azt mondanák Önnek, hogy holnap indulhat egy hosszabb útra fotózni, mit választana, az örök nyár vagy az örök tél birodalmát?

Kanada felé venném az irányt. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy a hóbaglyok életét kaphassam lencsevégre. Afrikára sem mondanék nemet, ha megoldható lenne, hogy gyalogosan, cserkeszve tudjam megközelíteni az állatokat, de csak úgy, mert egy terepjáróból kattintgatni nekem nem lenne hiteles. Azok csak turistafotók lennének. Idővel pedig tervezem, hogy lesz majd naptár, esetleg egy album a természetfotóimmal.

 

 

Ha majd nagyobb lesz a kisfia, és az Ön képei láttán kedvet kap a fotózáshoz, milyen apai tanáccsal fogja ellátni?

Hogy csak akkor és addig csinálja amíg örömét leli benne, mert a természetről csak megszállottan, szívvel-lélekkel lehet egyéni hangú, maradandó értéket képviselő felvételeket készíteni.

Horesnyik Ervin, természetfotós

 

(komaromonline.sk – Janković Nóra, fotók: Horesnyik Ervin archívuma)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook