komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Holczhei Árpád: „Ragaszkodó ember vagyok, ezért szeretem a gimnáziumot.”

az interjút készítette: Janković Nóra 

Mindannyian ismerünk olyan családokat, ahol egy-egy hivatás generációról generációra hagyományozódik át. A komáromi Holczhei család immár három generációja kötelezte el magát a biológia oktatása mellett. A genetika titokzatos összjátéka vagy a nevelés következménye? Erről beszélgettünk RNDr.Holczhei Árpáddal és lányával Mgr. Jurčina Viktóriával. 

Holczhei Árpád,     foto: sjg.sk

Utólag visszagondolva, édesapja tudatosan irányította a pedagógusi pályára?

Édesapám, Holczhei Viktor nevelve oktatott, de céltudatosan nem terelgetett. Akkoriban a Mariánum Alapiskolában volt tanító és már egész kis koromban gyakran elvitt magával. Így korán magával ragadott az iskolák akkori békés, már-már a maihoz képest ünnepi légköre. Lehet, hogy meglepően hangzik, de már hat-hét éves koromtól világos, egyértelmű célként lebegett előttem, hogy tanár szeretnék lenni. Pedig láttam a pedagógus munka árnyoldalát is, a délutáni felkészüléseket, dolgozatjavításokat, de a mérleg jó oldalán mindig több volt. Év végén édesapám számára igazi rituálé volt, amikor kisdiákjainak megírta a bizonyítványokat. Elégedetten, mint a gazdák, amikor elérkezik a „termés betakarítása”. 

-Édesanyja orvos volt. Nem próbálta meg az orvosi pálya felé irányítani az érdeklődését?

Nem, ő reálisan ítélte meg a helyzetet, látta, hogy ez elkötelezettség nálam és nem pillanatnyi felindulás, szalmaláng. 

-Amikor édesapjával közölte, hogy az ő nyomdokaiba szeretne lépni, hogyan reagált erre?

Nem mondhatom, hogy meglepődött, mert mindannyian tudtuk a családban, hogy ez az utam. Engem a biológia és az akkori iskolákban uralkodó pedagógiai légkör már teljesen megfertőzött. Azt azonban, hogy akarva-akaratlanul mennyi mindent megtanultam édesapám mellett, magából a tantárgyból és módszertanból egyaránt csupán akkor tudatosítottam, amikor elkerültem a Károly Egyetem Természettudományi Karára. Volt némi előnyöm, ami az otthoni közegből táplálkozott. Ezzel a témával, pályával együtt nőttünk föl, amire oktattak, így sokszor csodálkoztam, mert amire oktattak nekem úgy tűnt a világ legtermészetesebb dolga. Mindenkeppen hasznos, ha egy családon belül tovább adják egymásnak egy adott szakma fortélyait, a meglévő tapasztalatrendszert és tudást. Hiszek a dinasztiákban, függetlenül attól, hogy milyen szakterületen alakul ki, legyen az asztalosmesterség vagy orvostudomány. Nyújt valami pluszt az embernek, ha már gyermekkorában, amikor még nyitott mindenre találkozik egy bizonyos szakmával, hivatással és magába szívja, a hozzá tartozó tudást. Észrevétlenül, mégis kitörölhetetlenül ivódik be az emberbe. 

-Gyermekkorában nem is járt szakkörökre, hogy jobban megismerkedhessen más tantárgyakkal, tudományokkal, ezzel is bővítve a választás lehetséges tárházát?

– Próbálkoztam több mindennel. Többféle sportágban is kipróbáltam magam, de igazából egyikkel sem jegyeztem el magam. Más elméleti tantárgyak viszont annyira nem kötöttek le, hogy még külön szakkörökre is jelentkeztem volna. A szüleim számára, pedig a biológia iránti nyitottságom és fogékonyságom annyira nyilvánvaló és egyértelmű volt, hogy nem is lett volna értelme, hogy más irányba terelgessenek. Igaz, az esztétikai nevelésemre nagy hangsúlyt fektettek a szüleim, és ezért beírattak a Művészeti Alapiskolába, ahol zongora szakon ki is jártam az első ciklust. De be kell vallanom bármennyire is, impozáns már maga a hangszer is, és ráadásul ez még gazdag hangzásvilággal van párosítva, nekem mégis mindvégig idegen maradt, nem tudtam megszeretni.  Egy valamire azonban jó volt, amikor elkezdtem dobolni volt némi zenei előképzettségem, nyilván másképpen ültem oda a hangszerhez. 

– Láttam annak idején játszani egy koncerten. Katartikus élmény volt, de hogy kezdődött?

A majálisokon mindig szerettem nézni a fellépő dobosokat az ütős hangszerek hangzásvilága, a ritmus teljesen magával ragadott. A Mariánum-i alapiskolás éveimben Farnbauer Péterrel (aki később az Elán zenekar tagja volt), Skuta Miklóssal –ő ismert zongoraművész lett- és Csudai Istvánnal, aki jelenleg a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola docense, megalapítottuk az Alfa zenekart. A gimnáziumi éveim alatt egy átalakulás következtében Németh János lett az énekesünk de továbbra is Skuta Miklós szerzeményeit játszottuk. Később, pedig alapítói tagja voltam a komáromi Dixiland Bandnak amellyel, rövid négyéves fennállása alatt sikerült megnyernünk a zsolnai Dzsezz fesztivált a tradicionális dzsezz kategóriájában. De ez ma már csupán zenetörténeti érdekesség.  Sajnos az együttes szervezési, és egyéb okból felbomlott. A zene azonban ezután sem maradt ki az életemből, hiszen a kilencvenes évek végéig a Komáromi Jókai Színházban közreműködtem zenés darabokban.

 -Lehet tudni, hogy honnan ered ez a nagyfokú muzikalitása?

Teljesen nyilvánvaló, hogy édesapámtól örököltem, mert nála láttuk igazán, hogy megvolt a tehetség és a belső indíttatás a zenéléshez. Magas szinten játszott két hangszeren, zongorán és hegedűn. De akkoriban ez még alapkövetelmény volt ahhoz, hogy valaki bekerüljön a tanítóképzőbe. Teljesen egyértelmű követelmény volt egy tanítóval szemben a muzikalitás, sokoldalúság. Édesanyám, pedig nagy operarajongó volt, gyakran hallgatott zenét. 

-Tanárként átvette az édesapjától annak tanítási alapelveit, módszereit is?

Mindenképpen, főleg azt az élményszerű oktatási módszert, amit ő is alkalmazott. Mert fontos a tanulás, a motiváció szempontjából, hogy ne unatkozva, kínlódva ülje végig a gyerek az órát, azzal az érzéssel, hogy bárcsak csengetnének már. Ezen kívül a hétszavasokat, ami egy nagyon gyors értékelési forma. Főként a jelenlegi, felduzzadt mennyiségű tananyag mellett hasznos, amikor nagyon kevés idő jut a feleltetésre Ez számomra és a diákok részére is objektív visszacsatolást, nyújt, mert ismerik a pontozási rendszert. 

– A legnagyobb lánya is biológia szakos…

A szülői modell mellett, amit a gyerek otthon lát, még genetikailag is örököl valamit. Én személy szerint azon nem fáradoztam, hogy a tanári szakmát különösképpen megszerettessem a lányaimmal, eleinte úgyis nézett ki, hogy nem is ez lesz az az igazi vezérfonal, amely mentén elindulnak, hivatásként nem is merült föl. Legnagyobb lányomnál ez idő tájt még a zene dominált. A középső lányom egészségügyi pályára lépett, a legkisebb, pedig felvételizett szintén biológia-zene szakra. Szívem szerint lebeszéltem volna, mivel egyre rosszabb a tanárok társadalmi megbecsülése, megváltoztak a körülmények. Régen világosabban jobban el volt különítve az oktatásban résztvevők, „a szereplők helye“. Nekem a régi konzervatívabb légkör jobban megfelelt. Jelenleg a demokrácia jegyében sokkal több mindent megengednek maguknak a gyerekek. Nyeglék, nehezen kezelhetők. Túl sok információ zúdul rájuk, amit nem tudnak feldolgozni, szelektálni, és ennek köszönhetően nem tud kialakulni náluk stabil értékrend. A szülőknek javarészt nincs elég idejük a gyerekekre. Már az oktatás mellett a nevelést is teljes mértékben az iskolára hárítják. Megszűnt a megfelelő együttműködés a családok és az iskolák között. Véleményem szerint vissza kéne nyúlni az általános érvényű értékekhez, normákhoz. 

-Ha ilyen borúsan látja a pedagógiai pálya jelenlegi helyzetét, nem gondolkozott azon, hogy sok kollegájához hasonlóan hátat fordít a pályának?

A rendszerváltás után sokan búcsút mondtak a katedrának, s lettek pályaelhagyók. De én ezt szeretem, mindig is erre vágytam, és úgy gondolom ehhez értek. Mindemellett ragaszkodó ember vagyok, ezért szeretem a gimnáziumot, az iskola egész szellemiségét, csak egyre több olyan körülmény van, ami ezt a szeretet próbára teszi olykor-olykor. Meg aztán a tanításon kívül, csak a zene tudta volna kitölteni úgy az életemet, hogy azt hivatásszerűen akartam volna gyakorolni. 

-Úgy érzi, már késő lenne pályát módosítani?

A zenei pálya nagyon bizonytalan. Családos emberként felelőtlenségnek tartanám, ha álmokat kergetnék. A jelenlegi munkám biztos hátteret nyújt, bár a mai világban, amikor egyre több iskolát zárnak be, ez eléggé relatív. Szerencsére ennek az iskolának a helyzete stabil, amit nem csupán a több mint háromszáz éves múltjának, de a diákok nagy létszámának is köszönhet. De minden nehézség ellenére, ami a jelenlegi iskolarendszer hibáiból és negatívumaiból ered, reggelente még mindig örömmel lépem át az iskola kapuját.

 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . .

Jurčina (Holczhei) Viktória – foto: sjg.sk

Gyermekkorában milyen hatások és élmények érték az által, hogy a nagypapája és az édesapja is biológiatanár?

Amiből a leginkább ezt éreztem az a természet szeretete volt. Rengeteget jártunk kirándulni, túrázni. A cél legtöbbször nem valami távoli ország volt, hanem a szűkebb környezetünk, a városunkat körülölelő vidék. Ilyenkor nagyapám gyakran fényképezett. Fiatal korától ugyanúgy, mint édesapám is, megörökített minden fontosat. Hihetetlen mennyiségű fénykép maradt utána hátra, a huszadik század második felének egész korrajza, igazi szociográfiai kincsek. Ezeken a kirándulásokon nem tanított egyikük sem tudatosan, de nagyapa, mint született pedagógus nem tudott kivetkőzni saját énjéből. Mindig felhívta a figyelmemet az érdekességekre, elmagyarázott mindent. Édesapám, pedig megtanított arra, hogy „nyitott szemmel” járjak, így hamar nyitott lettem a minket körülvevő természet izgalmas, változó szépségére. Ezen kívül a nagyapának az iskola biologikumában és otthon is rengeteg növénye, állatja volt. Szerettem segíteni neki gondozni, etetni őket. Hol egy törött szárnyú galambot, hol meg fészekből kiesett fecskét, rigót próbált megmenteni. 

Ezek szerint Önt is korán rabul ejtette ez a korántsem könnyű pálya?

Én ezt azért így nem mondanám. Az életemben hosszú ideig a zene dominált, bár gyermekkoromban sok minden érdekelt a versmondástól a teniszig. Emlékszem volt egy hosszabb periódus, amikor például álhíreket írtam és azokat olvastam fel a testvéreimnek. Aztán amikor elkezdtem járni a zeneiskolába, zongora szakra, évről-évre nagyobb területet sajátított ki magának az életemből a zene. Ez valamilyen szinten részemről egy természetes folyamat volt, hiszen a családon belül is gyakran zenéltünk együtt, rendeztünk házi koncerteket. Testvéreimmel szüleinknek karácsonyi ajándékképpen mindig összeállítottunk egy „kultúrműsort”, és ez végül családi tradícióvá nőtte ki magát. Mivel nem okozott különösebb nehézséget a zongorázás, így egyre igényesebb darabokat gyakoroltam be. Szerencsére korán rájöttem, a tehetség önmagában a művészi pályára nem elég. Ahhoz, hogy valakiből az átlagosnál jobb eredményeket felmutatni tudó szoprán énekesnő legyen, vagy zongoraművész, kell ambíció és exhibicionizmus is. Én viszont soha nem szerettem megmutatni magam, mindig háttérbe húzódó alkat voltam. Így aztán amikor szóba került a továbbtanulás némi gondolkodás után a Zeneművészeti Főiskola helyett inkább a pedagógusi pálya mellett döntöttem. A zene, mint szak nem volt kérdéses és mivel párosítani kellett, a neveltetésemből kifolyólag legkézenfekvőbb a biológia volt. 

– Úgy érzi helyesen döntött?

Már az egyetemi éveim alatt rájöttem, hogy a lehető legjobb döntést hoztam meg, mert a biológia egyre jobban elkezdett érdekelni. Már a tanulmányaim során rájöttem, hogy a természet világa menyire összetett, érdekfeszítő. Mindig új és új ismeretekkel találkozik az, aki elmélyül ebben a tudományban. Fontos, hogy nap, mint nap azzal foglalkozom, ami érdekel, amit szeretek. Jó érzéssel tölt el, hogy bevezethetem a gyerekeket ennek a tantárgynak a rejtelmeibe. Nagyapám és édesapám csodálatosan gazdag szakkönyvtárat alakított ki, így mindig van mihez nyúlnom, ha egyes szakterületről még több információt szeretnék megtudni. Sőt, az utóbbi időben egyre komolyabban foglalkoztat a gondolat, hogy ismét beülök az ”iskolapadba”, csak sajnos genetikát és paleontológiát nem oktatnak távúton, ezért még várok a megfelelő lehetőségre, de remélem sikerülni fog. 

Édesapja egyben a kollégája is, nem okoz ez időnként feszültséget?

Annak ellenére, hogy közös a kabinetünk, nagyon kevés időt töltünk együtt. De egyébként sem tudom elképzelni, hogy gondot okozna, mert azonos az értékrendünk, nézeteink. Ráadásul apu rendkívül rugalmas, jó természettel megáldott ember. Gimnáziumi éveim alatt három évig tanított engem, de soha nem volt gond belőle. Ugyanolyan szigorú volt velem, mint a többiekkel, de mindezt lazán tette, nem görcsösen. Talán ezért is szeretik a gyerekek, mert igazi egyéniség és olyan irigylésre méltó módon tud szívből tanítani, ami csak kevés embernek adatik meg, mert ezt tanítani nem lehet, ezzel a tudással születni kell. 

– Önben ez megvan?

Hát ezt én nem tudom, erre csak a tanítványaim tudnának válaszolni, de remélem. Mindenestre igyekszem követni a kitaposott utat, amit a papám kikísérletezett, apu pedig tökéletesítette. Jó dolognak tartom, hogy ezek a pedagógiai módszerek generációról-generációra hagyományozódnak át a családunkban. Természetesen mindig mindent nem lehet lekopírozni, mert nem mindegyik összeegyeztethető az én habitusommal. Ráadásul nekem, mint nőnek nehezebb megszereznem a tekintélyt, mint egy férfinak, ezért gyakran más megközelítésből kell megoldanom a problémákat, pedagógiai szituációkat. A pedagógiai pálya szépsége többek között ebben is rejlik, tele van kihívásokkal és nincsenek egyforma, unalmas napok. 

– Évek óta sikeresen vezeti az iskolai énekkart…

Amikor kolléganőm elment anyasági szabadságra, nagy örömmel vettem át az énekkar vezetését, hiszen a zene az esztétikum legmagasabb fokának kifejezője, amely a gyerek egész személyiségére pozitív hatással van. Azok a diákok, akik járnak művészeti alapiskolába, sok mindenben különböznek a többiektől. Más az értékrendjük, nyitottabbak más művészetek iránt is, de ami a legszembetűnőbb a viselkedésbeli kultúrájuk sokkal magasabb szintre kerül idővel. Az énekkarba a leggyakrabban ők jelentkeznek, akiknek már van valamilyen szintű zenei képzettségük. Jó látni, ahogy élvezik a közös énekléseket, sőt még a gyakorlás hosszú, fáradtságos folyamatát is, hiszen két, háromszólamú énekeket harmonikusan, tisztán csengően megszólaltatni nem könnyű feladat Más a hozzáállásuk a munkához, szorgalmasabbak, talán azért, mert motiválja őket a közös cél, a fellépések csodálatos hangulata kárpótolja őket a fáradtságos munkáért. Sajnos nagyon nehéz megszervezni az énekkar munkáját, ráadásul új tagokat is nehéz találni, mert a gyerekek elfoglaltak, ráadásul olyan időket élünk, amikor a karéneklés nincs igazán megbecsülve, mondhatnám nem éppen divatos. De a zeneoktatás problémái már általában az alapiskolában megmutatkoznak, másodrangú tantárgyként tartják számon. Ennek megoldása a jövő feladatai, közé tartozik.                                                                               

Köszönöm a beszélgetést.

(Új Nő)

Hozzászólások

hozzászólás