MEGOSZTÁS:

                                      Árvay Alica Alica

A halálról tűnődöm, nem a saját halálról, mert azt amolyan tükörélményben megéltem, amikor Apu meghalt, úgy érzem, tudom, milyen. Nem voltam ott, nem tudtam, hogy Apu meghal, előtte való nap egyedül ültem egy lakásban és egyszer csak rosszul lettem és órákon át rosszul voltam. Görcsös fájdalmak lepték el a testem, mintha valami nagy erővel szívta volna ki belőlem az életet és minden szervemmel, minden részemmel, sejtemmel, vércseppel tiltakoztam volna ellene, de legyőzött ez az erő, lassan, de nagy erővel kihúzták belőlem az életet. A folyamatnak egyszer csak vége volt és azt gondoltam, ez nagyon fárasztó. Azt hiszem, hogy meghalni egyszerűen fárasztó dolog és még ezt gondolod is, miután már elhagytad a tested.

Azon gondolkodom, hogy nagyon polarizált világban élünk, ahol csak az érték, amit férfias jellegűnek szokás tekinteni. Minden nő minden társadalmi pozícióban ki van téve mindenféle férfihisztinek, mert igen, szerintem ennek a társadalomnak a kizárólagos primadonnái kizárólag férfiak, hogy “csak a tényekkel” foglalkozzunk, minden, ami ezen túl van, az be van söpörve a szőnyeg alá. Elég csak a Tudományos Világfórumra gondolni, ahol magyar tudós férfiak MIT végzett, legmagasabb tudományos kutatói fokozattal rendelkező professzorokat képtelenek voltak a helyükön kezelni és adekvátan megszólítani és hivatalos prezentációban csak a “csajokként” emlegették őket. Vagy plenáris ülésen beválasztanak három férfi mellé egy dekoratív tapasztalatlan fiatal nőt, aki öt percen keresztül hálálkodik mert itt lehet és szerencsétlen remek példázata annak, hogy nők a tudományban afféle újonnan jöttek, (‘I prefer calling them new-comers’, sneer) ahogy az egyik előadó gúnyos mosollyal fel is vezeti a női előadó előadását.

Egy női kutató utánanézett a nemek megoszlásának a különböző tudományos fokozatoknál. Azt találta, hogy a legalacsonyabb tudományos fokozatoknál relatíve jól reprezentáltak a nők – harmincas éves korukig – nagyjából tehát addig, ameddig szexuális szempontból préda korukat töltik, utána döbbenetes a statisztika, szinte egyáltalán nincsenek jelen.

Ezt nem tartom helyénvalónak. És ebben a mondatban most igen sok elhallgatás van.

A butaság ott kezdődik, hogy mindaz, amit férfias értékeknek szokás társadalmilag gondolni, nem férfias értékek, hanem nemfüggetlen értékek.

Ilyen a világos és logikus gondolkodás, a preferencia a tájékozott döntéshozatalra. Ez nem férfias privilégium, sosem volt az.

Viszont nemspeficikus jellegzetességek valóban léteznek, mindaz, amitől valamiképpen az élet élhetőbbé válik, valóban női – az a fajta ismeret, amelynek semmi becsülete nincs, amitől viszont a születés, betegség, sérülékennyé válás és halál idején viszont gyorsan megtanulja a legelőítéletesebb férfi és nő is, hogy érték, többnyire későn.

A társadalmi és nemi szerepek egyenlőtlenségéről érdemes lenne párbeszédet folytatni nem feminista-nem feminista vonalon, hanem elgondolkodni azon, mi történik ezen a két úton velünk, mert csak együtt fogunk tudni megérkezni.

Megjegyzés: nálunk otthon minden fordítva volt. Anyu képviselte a tekintélyt, a tudást, a mértéket, a döntést. Apu volt a támogató, a gyengéd, a melegszívű, a gondoskodó, ő takart be, ő mesélt, ő készítette a tízórainkat. Nálunk otthon minden fordítva volt. Minden csakugyan fordítva volt? Nem inkább az történt, hogy ezek személyiségfüggő és nem nemspecifikus dolgok? Ma már örülök, hogy ez így volt, mert ennek következtében sohasem tudtam komolyan venni mindazt, ami társadalmi nyomásként ránehezedik egy nőre és szabadon voltam az, aki. Időnként szokták mondani nekem is, barátnőimnek is, hogy “férfias agya” van egy nőnek. Ez is egy a hallatlan ostobaságok közül. Úgy érzem, ideje legalább aláásni ezeket a társadalmilag elfogadott és kimondhatatlanul bárgyú ostobaságokat. Mint ahogy például azt is, hogy “a női tudás” nem egyfajta puhaság csak, ott van a halál ismerete – hogy is lehetne ez puha, lekezelhető, semmibe vehető tudás? Életmentéskor minket arra tanítottak, hogy ne legyen bűntudatod, ha eltöröd a bordáit annak, aki éleszteni próbálsz, mert hatujjnyira kell belemélyednie a kezednek a testébe. Kicsit gondoljuk már át, mi a könnyű, mi a nehéz, mi az érték. Határtalanul sajnálom azokat a szellemi kiskorúságban rekedt férfiakat, akik egész életüket leélik úgy, hogy nem sikerül felnőniük. Élhetnek házasságban, de sohasem lesznek párkapcsolatban. Valahogy élnek, valahogy meghalnak, minden elmegy mellettük. Nekik van segítségre szükségük és ezt a segítséget csak tőlünk, nőktől kaphatják meg.

(Árvay Alica)

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás