A hajléktalanok a II-es bástyában. Probléma vagy feladat?
Ha szóba kerülnek a hajléktalanok, a hajléktalanszállón és a buszmegállóban ácsorgó embereken kívül talán mindenkinek automatikusan a II-es bástya jut eszébe. Évek óta hajléktalanok lakják ezt a helyet, amely az erődrendszerünk egyik része és nem utolsó sorban műemlék.
Ismervén őket, a városunkban található hajléktalanokról ki lehet jelenteni, hogy csaknem mindegyik saját hibájából jutott erre a sorsra. Valamilyen összeférhetetlen cselekedete vagy felelőtlen viselkedése miatt vált nem kívánatossá szűkebb vagy szélesebb családja számára – ezáltal kikerült eddigi hajlékából (alkoholizmus, drogfogyasztás, játékgépfüggőség, egyéb szenvedélybetegség, eladósodás – kölcsönök felvétele, gyakran ezek kombinálva. Megtörténhet, hogy máshol olyan ember is hajléktalanná válik, aki nem szenvedélybeteg, kölcsön felvétele végett vagy a munkahelye megszűnte következtében, de városunkra főleg a fent leírtak a jellemzőek.
Az utcára került emberekkel már előzőleg is baj volt családon belül, nem egyszer megjárják hosszabb-rövidebb időre az utcát, ismerik a többi hajléktalant, tudják, hol lehet meghúzódni, míg egy napon eljön az idő, hogy családjuk feladja és azt mondja: „ha nem hagyod abba, akkor fel is út, le is út“. A terep tehát fel van a „fejben” térképezve: alagutak, bunkerek, kalyibák, a bástyák különböző részei. A kritikus pillanatban az illető eldönti, hol is húzhatná meg magát, hol van olyan hajléktalan társaság, amelyik hajlandó befogadni. Sokan elég gyakran helyet változtatnak, mivel „befogadóikkal“ összevesznek, meglopják egymást stb.
Ezért legtöbbjük a II-es bástyában köt ki. A bástyák ezen része régóta a hajléktalanok ismert helye, hálás építmény, mivel több helységre oszlik és az össze nem férő csoportok elkülönülhetnek egymástól, nyáron viszonylag hűvös, télen….nos, túlélhető. Ezek tehát a fő okai annak, hogy miért éppen ide jönnek. Továbbá azért, mert idáig meg voltak itt tűrve, a hatóságok nem költöztették ki őket, mondván: nincs hova tenni ezeket az embereket.
Az itt élők beteg, szenvedélybeteg emberek, akik kezelésre szorulnak vagy már megjárták többször az alkohol- illetve drogelvonó intézeteket, de visszaestek és folytatják tovább az önpusztító életmódot. Nincs számukra segítség, mivel ezt ők maguk nem akarják. Képtelenek dolgozni, rendszeres szokásaik nincsenek, hivatalos okmányaikat eladják – sokuknak több cég van a nevére írva, amibe néhány fillérért beleegyeztek (ún. fehér lovak), egészségügyi kártyájukat elvesztik, nincsenek beregisztrálva a munkahivatalba, ami gyakran csak azon múlik, hogy nem képesek odafáradni a megegyezett időpontra. A nevükön levő cégek miatt és, mivel cégtulajdonosként nem fizetik a járulékokat(!!!), nem kaphatnak szociális segélyt és rendes egészségügyi ellátást (csupán elsősegélyt). Munkára, tisztességes pénzkeresetre visszaszoktatni őket lehetetlen. Szóval, túlélő életmódot folytatnak, kéregetnek, koldulnak, lopnak, sok köztük a második generációs munkanélküli, ezt látták „otthon”. Ha valami bevételre tesznek szert, nem élelmiszert vesznek függetlenül attól, hogy gyakran éheznek , hanem azonnal alkoholra és egyéb tudatmódosító szerekre költik. Legolcsóbb fajtája e szereknek és a drogozás talán legutolsó stádiuma közöttük, a hígító, ettől váltak zombivá a mindenki által ismert srácok, akik egész testükben remegve járkálnak az utcán.
A bástya egyéb részeit bérlő vállalkozók már évek óta tiltakoznak, panaszokat írnak, újságoknak nyilatkoznak az itt élö hajléktalanok viselkedése miatt, mindeddig hiába. Minden télen folyamatosan füst szívárog ki a falak nyílásain át, úgy, hogy a tisztességes bérlők nem nyithatnak ablakot, különben megfulladnának. A füst gumiabroncsok égetéséből, illetve ruhák és szemét égetéséből származik, hogy melegedhessenek, főzhessenek. Az utóbbi években több tűzeset is történt, ami az említett engedély nélküli tűzrakásból, illetve szándékos gyújtogatásokból keletkezett és a hatóságoknak kellett eloltani.
Ki gyújtogathatott a bástyában? Egy régebbi szándékos gyújtogatásnál az egyik alkohol és drog hatása alatt alvó hajléktalanra rágyújtották a helységet, mert valami miatt haragudtak rá (ez lehetett tartozás, vagy lopás, stb.). Most is fennáll ennek lehetősége, de az is lehetséges, hogy valaki így próbálta meg elzavarni őket onnan, értésükre adni ,hogy nem kívánatos személyek a környéken. Sokan haragszanak rájuk ugyanis, amin nem lehet csodálkozni.
Személyesen a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy a világörökség részévé válás esélyével megáldott műemlékritkaság így van (így nincs) kihasználva. A hajléktalanok teleszemetelik, egyéb, kívülálló emberek régi bútoraik lerakatának tekintik. Normális ember ide nem teszi be a lábát. Mondom normális ember…Van ugyanis néhány abnormális egyén, aki közéjük merészkedik és megpróbál velük valamit kezdeni, mégha gyakorlatilag lehetetlen is. Ha mást nem is, de nem hagyja őket elpusztulni étlen, szomjan, ruha nélkül. Az említett egyének a Városi hivatal szociális osztályának terepmunkásai és az önkéntes terepmunkások, akik a Porte szervezet munkatársai.
A Városi hivatal és az aktivisták is tudják, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek az utolsó tűzesetek talán az utolsó figyelmeztetések voltak, hogy nem lehet már halogatni a dolgokat. A tarthatatlan helyzethez az is hozzájárul, hogy ezek az emberek minden higiéna nélkül léteznek e falak között, kosz, tetvek, rühesség, poloskák és különböző fertőző betegségek mellett.
A hivatal terepmunkásai helyzeti elemzést készítenek, adatlapot nyitnak számukra és megpróbálják a körűlményekhez képest helyes útra téríteni a dolgokat, segítenek újra kiállítani hivatalos okmányaikat, bejelenteni a munkahivatalba, (így néhányuk havonta megkapja a 60,- Euros segélyt), kezelésre/elvonóra küldeni, esetleg máshol elhelyezni őket. Hogy mindez hogy sikerül, csak az egyénektől függ, mert az alapvető emberi jogok szerint nem kötelezhető az ember bizonyos dolgokra és a hivatal dolgozóinak megkötik a kezét a törvények, kompetenciájuk korlátozott.
Velük szorosan együttműködve és munkájukat kiegészítve dolgoznak a Porte aktivistái. A szervezet már negyedik éve foglalkozik hajléktalanokkal és mélyszegénységben élő emberekkel, családokkal. Az egész év folyamán figyelemmel követi a rászorulók sorsát, ellátja őket ruhával és élelemmel. Immár harmadik éve, hogy a téli időszakban, hetente háromszor kapnak a hajléktalanok meleg ételt, ami „házhoz“ érkezik hozzájuk a város három pontjára – a Bauring élelmiszerüzlet mellett ácsorgókhoz, a buszmegállóban ácsorgókhoz az Egyesen és a II-es bástyában tanyázókhoz. A városi hajléktalanszállón ugyanis kapnak napi egyszeri meleg ételt az ott élők , de itteni „barátaink“ odáig lusták befáradni. Ha nem akarjuk, hogy sorsukra hagyott állatokként elpusztuljanak a hidegben, hát kivisszük nekik az ételt. De meddig mehet ez így? Etetjük őket, de ők a fülük botját sem mozdítják a dolgok megváltoztatásáért. Ilyenkor feltesszük magunknak a kérdést, vajon érdemes-e, de aztán gyorsan megrázzuk magunkat, és megyünk tovább, tesszük a dolgunkat, nem gondolkodva ezen a kérdésen.
Januárban sor került egy találkozóra a városi hivatal felelős dolgozói és az aktivisták közt, ahol is konkrét megoldások voltak terítéken. Megállapodtunk, hogy ebben az évben a II-es bástya területét ki kell üríteni, kitakarítani, lezárni és csak olyan embereknek, eseményeknek megnyitni, akik/amelyek nem rontják tovább, megőrzik, megbecsülik ezt a történelmi környezetet. Ehhez azonban először el kell helyezni az ott élő hajléktalanokat, mégpedig megfelelő helyre. Ezen dolgozik most a szociális osztály. Amint ez megtörténik, a város vezetőségétől ígéretet kaptunk, hogy segítenek a helyet kitakarítani és lezárni. Dolgoznak azon is, hogy a hajléktalanszálló állandó alkalmazottat kapjon, aki az ottani rend fenntartásáért lesz felelős.
Tárnok Magda
önkéntes szociális terepmunkás, előzőleg több évig a szociális bizottság aktív tagja
