MEGOSZTÁS:

Dr. Csernus Imre pszichiáter, Magyarország „Dokija”, igazi megosztó személyiség. Sokan utálják, ki nem állhatják, míg mások dicsőítik, csodálják, de egyben mindannyian egyetértenek, a szakmájában kivételes eredményeket tudhat magáénak. És  pályáján eltöltött két évtizedes szakmai tapasztalatai alapján megjelent könyvei ugyan mind hosszú ideig vezették az eladási listákat,mégis a legsikeresebb a Nő és a Férfi lett. Vajon mi az, amit megtudhatunk egymásról belőlük? Egy párkapcsolaton belül más igényei vannak egy nőnek és egy férfinak ahhoz, hogy kialakuljon nála a boldogságérzet?

Dr. Csernus Imre, psichiáter

A nőnek és a férfinak nem az igényeik mások, – kezdi Csernus Imre – hanem a  boldogság megéléséhez kifejlesztett képességeik különböznek. Én folyamatosan azt látom, hogy a férfiaknak a boldogság megéléséhez, megtapasztalásához sokkal keményebb harcot kell vívniuk, mint a nőknek. És nehezebb dolguk is van, mert a férfivá válás szocializációja során egy fiú gyereket, nem tanítanak meg egy csomó nagyon fontos dologra, aminek utána hiányát látják. Amikor pl. felmerül a szó, hogy intimitási forma, akkor a férfiak többnyire rettenetesen zavarba jönnek. Pedig itt semmi másról nincs szó, csak a gyengédség olyan megnyilvánulásairól, mint a csók, tapintás, érintés, simogatás. Velük szemben a  nők ezt már kislány koruktól elkezdik megtanulni adni és kapni. A férfiak ezzel azért vannak gondban, mert már kiskoruktól arra nevelik őket, hogy az érzelmek látványos, kifelé történő megélése nem ildomos. Gondoljunk bele, sírhat egy kisfiú nyugodtan? Nem, mert nem megengedett! Egy férfi legyen kemény! Ezáltal a férfiak azt tanulják meg, hogy az érzéseiket, a bennük lévő feszültséget el kell fojtani. Aztán amikor kikerülnek a való világba, ez a feszültség ugrásszerűen fokozódik. És mai rohanó világban az érzelmek feldolgozására nincs már elég idő. Egy nap alatt számtalanszor kell nyelni, dönteni. És míg a hölgyek mindezt kibeszélik magukból, addig a férfiak hallgatnak, mert azt hiszik, hogy ha felvállalnák az érzéseiket, érzelmeiket, akkor attól gyengévé, férfiatlanná válnának. Pedig ez nagy hülyeség. Úgy gondolom, ha a nők megtudják tanulni az érzelmek megélését normális úton, akkor mi, férfiak is képesek vagyunk erre.

A válások zömében a nő adja be a keresetet, ez azt jelenti, hogy a férfiak ugyanazt a párkapcsolatot boldogabban élik meg, vagy ők egyszerűen kényelemből inkább maradnak egy rossz kapcsolatban? 

Egy érzelmi krízis megoldásánál mindig az érzelmileg fejlettebb ember veszi kezébe az irányítást, és ez legtöbbször a nő. A férfi nagyon gyakran nem veszi észre, hogy a párkapcsolatában valójában mekkora is a baj. És az, hogy a nő ügyesen elrejti a szándékait, a férfit még nem mentesíti.  De tény, hogy a férfiak egyrészt nincsenek erre kondicionálva, másrészt, ha észre is veszik, akkor is inkább bagatellizálják, mert nekik így kényelmesebb. És itt felmerül a kérdés, miért is kényelmesebb?  Azért, mert a férfiak jelentős részére valójában nem lehet azt mondani, hogy férfi.  A férfivá illetve nővé válás egyik alapvető és nagyon fontos része, amikor a félelmeinkkel szemben merünk konfrontálódni, és nem hagyjuk, hogy azok legyőzzenek minket.  Ennek ötvözetében van egy olyan rész, amikor tudom, hogy igazam van és merek nemet mondani az anyámnak, apámnak. De itt a hangsúly az anyán van, mert ők azok, akik iszonyúan csibbaszkodnak a gyerekeiken, főleg a fiaikon. Rengetegszer érzelmileg nem engedik el őket, és ezzel nem hagyják felnőni. De azonban, és ezt a hölgyek nem veszik észre, amíg egy férfi nem szakadt el az anyjától, addig nem nevezhető férfinak, mert valójában érzelmi szempontból gyerek. A férfiak az anya nyújtotta érzelmi biztonságot nem akarják elveszíteni. Ezért aztán a társában nem a nőt keresi, hanem a pótmamát.

Ezek szerint a mai társadalomban a férfiak számára már maga a férfivá válás is gondot okoz?

És nem is kis gondot. A férfivá válásnak folyamatában van pár fontos megoldandó feladat. Elvégre önmagát nem vallhatja férfinak az, akit élete bizonyos részében legyőznek a félelmei. Az klasszikus pöcs. Aki meg nem meri kimondani amit gondol, az puhány. Milyen férfi az aki feladja az álmait? Megalkuvó pasi meg kinek kell? Aki mindig anyuci pici fia akar maradni, annak a párkapcsolatai nem lesznek sikeresek, mert a nők nem akarnak az anyukájuk, lenni. Azt látom, hogy a férfiak sem érzelmi, sem racionális szempontból nem válnak igazán éretté, teljessé. Közben áltatják magukat, hogy ők milyen tökösek, aztán az első fájdalomtól, darabokra hullnak, és nyüszítenek.

Ezzel szemben a nők gyakran azért nem lépnek ki egy boldogtalan házasságból, mert félnek a társtalanságtól vagy  nem akarják elveszíteni az anyagi biztonságukat. 

Igen, ez gyakori. Az emberek nagy része ugyanis nem mer felelősséget vállalni az életéért, a döntéseiért. A félelmeik hálójában élnek. Félnek a magánytól, az egyedülléttől, a társtalanságtól, rengeteg dologtól, és ezért inkább beleragadnak egy boldogtalan, kihűlt párkapcsolatba. És mivel mindezzel tisztában vannak, nem tudják tisztelni önmagukat. Viszont mindenki csak annyi tiszteletet, elismerést kap a másiktól, amennyit önmagának megad. Gondoljunk csak bele, lehet őszintén szeretni azt, akit nem tisztelünk? Az a nő viszont aki nem tiszteli önmagát, nincs önbizalma, nem mer dönteni , új utakat keresni, inkább marad egy kihűlt párkapcsolatban , és önbizalom hiányában nem önmagának akar megfelelni, hanem a másik elvárásainak, csakhogy kicsikarja annak szeretetét, az ha másképpen is, de prostituálódik. És tudja, hogy lehet legjobban felismerni, ha egy nőnek nincs önbizalma? Nem? Abból, ahogy viseli a mellét. Mert aki takarózik, görnyedt, az nem büszke önmagára. Rengeteg szolgalelkű nő él köztünk. Ők a csicskák.  

Egyszer egy tévé műsorban azt mondta, hogy párkapcsolatban soha nem szabad hazudni, mindig fel kell vállalnunk, amit gondolunk. Akkor is, ha ezzel megbánthatjuk a másikat?

Egy  párkapcsolatban a legnagyobb hiba, ha valaki adott helyzetben, akár az elejétől kezdve nem meri kimondani amit gondol, ami zavarja a másik viselkedésében. Egyszerűen nem akar a másiknak fájdalmat okozni.  Közben a másik sokkal jobban elviselné a pici fájdalmat, mint később, amikor már a sok kicsi felgyülemlik a robbanás okozta óriási fájdalmat. Nem könnyű kimondani, fájdalmas. De a fájdalom szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. 

Ön mindig kimondja amit érez?

Igyekszem. 

Dr. Csernus Imre, pszichiáter

És ez így volt a régebbi, kudarcba fulladt párkapcsolataiban is?

Nem, míg ezt megtanultam, az részemről egy nagyon régóta tartó fejlődés. Jó lett volna, ha annak idején, ezt valaki megtanította volna nekem, mert akkor bizonyos kudarcokat, hibákat nem követtem volna el párkapcsolataimban életem során. A múltkor például megfogalmazódott bennem a párommal (szerk.megj. Hajdú Gabi enteriőrtervező) kapcsolatban egy érzés, és elmondtam neki, hogy van egy dolog, amin ha nem változtat, nem fogok tudni ugyanúgy felnézni rá, mint eddig. A beszélgetésünk után aztán elindultam munkába, de még oda sem értem, amikor kaptam tőle egy sms-t, amiben megköszönte a beszélgetésünket, az őszinteségemet.  Megköszönte, mert átgondolta, igaznak találta. Zűrös dolgokat mondtam ki, mégsem küldött el a francba, mert rájött, ezzel a saját életét teheti jobbá. És erre kevesen képesek.  De ez csak annak az egy, adott napnak győzelme volt, mert sokkal könnyebb elérni valamit, mint megtartani. Én azt gondolom, hogy mindannyian, minden áldott reggel új esélyt kapunk arra, hogy életünk, párkapcsolatunk jobb legyen. De ehhez két ember kell, és mindkettőnek ugyanúgy, teljes erőbedobással kell megdolgoznia a kapcsolatért.

Miért vonzotta pont a pszichiátria?

Sokáig nőgyógyásznak készültem, és valójában akkoriban azt gondoltam, hogy egy idő után a pszichiáterek annyira deviánssá, torzzá, kiegyensúlyozatlanná válnak, hogy nem is akartam az lenni. Idővel aztán észrevettem, hogy bizonyos lelki folyamatokról tisztán tudok kérdezni, és egyre többet agyaltam az emberek viselkedésén. Kíváncsivá tett, hogy mi van mögötte, és rájöttem, hogy a  pszichiátria egy rendkívül izgalmas terület.  De ezen belül is, a legnehezebb esetek érdekeltek.  A szenvedélybetegségek közül pl. a heroinisták.  Észrevettem, hogy a szenvedélybetegekben van egy közös tulajdonság. Az ötvenéves gyógyszerfüggő  és a 19 éves füves egyformán  fél szembenézni a világgal, fél kimondani hogy ő felelős a saját életéért, és miközben menekül , legbelül tudja hogy ez neki rossz. Ettől egyre feszültebb lesz, és a feszültségét egy adott molekulával oldja. Minden szenvedélybetegség mögött menekülés van.

Emlékszem, először a Pesti Fekete Doboz című műsorban láttam Önt, amint addiktológusként a bemutatott riportfilmben egy drogos párt kezelt. Engem akkor nagyon megdöbbentett a stílusa. Egy nem rég vetített műsorban viszont már kifejezetten visszafogott volt. Melyik az igazi Csernus Imre?

Egyik arc sem az igazi. Én minden kezelés kezdeténél lefektetem a terápiás kereteket, amikor elmagyarázom a betegnek, hogy mik is a szabályok. Mert senki sem szeret játszmázni, háborúzni, s megélni azt, hogy hazudnak neki. De ezt senki sem látja. Amikor ordibáltam az már a háború része volt, de a média mindig azt emeli ki, ami neki fontos, amivel szenzációt gerjeszthet, és a végén az jött le, hogy egy ordibálós vadállat vagyok. A visszafogottság meg magától adódik, mert minek használjak egy adott érzéscsomagot, ha az szükségtelen. 

Ilyenkor visszaemlékezik a saját poklára? 

Elfelejteni nem lehet, hogy volt az életemnek egy korszaka, amikor heroin függő voltam, ami a legkeményebb drog. Megjártam a poklot, de kimásztam belőle. Ennek ellenére ezt a molekulát tiszteletben tartom a mai napig, és esélyét látom, hogy akárcsak megközelíthet, akkor inkább megfogadom a mondást, hogy szégyen a futás, de hasznos. 

Egyébként a drogosokkal szemben van Önben empátia? 

Nem. Aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy ott nincs helye a sajnálatnak. De egyébként az emberek tévesen gondolják azt, hogy főleg drogosokkal foglalkozom, miközben a hozzám kerülőknek mindössze az öt százaléka szenvedélybeteg, az összes többi beteg párkapcsolati krízisek, önbizalomhiány, depresszív állapotok, pánikrohamok, nevelési problémák miatt keres fel.

Nagyon sok ember kritikusan szemléli a szülei életét, és attól fél, hogy olyanná válik, mint ők.

Erről részben a szülők tehetnek, akik kívülre azt mutatják, hogy minden rendben van miközben boldogság szempontjából feladták az életüket, és hazugságban élnek. Ma Magyarországon nagyon sok az ilyen hiteltelen, álszent család. A gyerekek viszont a családon belül eltanulják a szülőktől a konfliktuskezelési módszereiket, amikről azt gondolják, hogy helytálló, hiteles. Hányszor hallottam, hogy „az én szüleim boldogok”. De a boldog ember ismérve, hogy sokat mosolyog. Megkérdem: mosolyognak a szülei? – Hát, nem, de gyönyörű házasságban élnek. – És az apja szokott segíteni az anyjának? Nem, az anyám kiszolgálja. -Akkor az anyja csicska? És az apja, mint férfi fel tud nézni nőként a csicskára? – Nem. Hát, ha jobban belegondolok, nem olyan szép ez a házasság.  -Tudja ő,  de nem meri kimondani. Mert serdülőkorunkra, mire megfogalmazzuk, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint a szüleink, már olyanok vagyunk.

A pszichiátriai betegek eléggé labilisak, keresik a fogódzót az életben, nem volt gondja abból, hogy idővel túlságosan kötődni kezdtek önhöz? 

Pályám kezdetén a betegben kialakult kötődést még nem tartottam rossznak, de mostanra rájöttem, hogy a labilis, gyenge személyiségek függése tőlem, valójában nem más, mint az egyik függőség lecserélése a másikra. Nekem pedig nem ez a célom. Ezeket hamarjában leállítom, és nem kezelem őket tovább.

Volt olyan betege, akin nem tudott segíteni?

Én senkinek nem, „segítek”. Aki eljön hozzám, és azt hiszi, hogy majd receptre jobbá teszem az életét, az téved. Én csak rávilágítok a problémáira, kimondom azokat az igazságokat, melyeket ő nem mer, majd alternatívát kínálok, hogy problémáit miképpen oldhatná meg. Megértetek folyamatokat és ennek következtében a másik másképpen fog dönteni. A döntés az övé. Persze vannak olyanok is akik nem akarják megérteni, hogy vannak más alternatívák is, és ragaszkodnak ahhoz az élethez amiben évtizedek alatt csak kudarcokat halmoztak fel maguknak. Ami nagy hiba, hiszen az ember élete véges, kár elfecsérelni boldogtalanul, hosszú éveket szánva egy-egy probléma megoldására, ha arra meglehet találni a megoldást. Ezért klinikai szakemberként én mindig egy adott folyamatban a leggyorsabb megoldást keresem. És hiszem, hogy minden problémára van megoldás.

 

 

 

 

 

(Janković Nóra, komaromonline.sk)

 

 

 

 

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás