komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Az Erzsébet-hidat 1892-ben 1.165.000 forintért építették

Egyszer ugyanúgy a miénknek érezzük majd az új hidat, mint most az Erzsébet hidat

Nemrégen átadták az új komáromi hidat. A Monostori hidat, ami pont olyan impozáns és grandiózus, mint az erőd, amiről nevét kapta. Hónapokon át figyeltük, előbb puszta kíváncsiságból, később büszkeséggel telve, ahogy kiemelkedtek a Dunából a pillérek, ahogy egyre növekedett, tört az ég felé. Egyre elegánsabban, egyre arisztokratikusabban.

Büszkék vagyunk rá.

Ahhoz azonban még éveknek, évtizedeknek kell eltelnie, talán egy egész emberöltőnek, hogy a híd pillérjei közé történelemkönyvbe vagy éppen családi legendáriumba illő emlékek, megtapasztalások, történetek, anekdoták és legendák telepedjenek, ahogy az Erzsébet hídhoz, aminek története ugyanazokból a fejezetekből áll, mint a legtöbb komáromi családregény.

Az emberek, amióta világ a világ, vándoroltak és utaztak. Rótták az úttalan utakat, – kalandvágyból, kényszerből, muszájból, harcikedvből, becsvágyból, kíváncsiságból – vándoroltak. Ki gyalog, ki lóháton, ki szekéren, ki postakocsin zötyögött a poros vagy éppen fagyos utakon, erdőn-mezőn keresztül, egészen addig, míg el nem érkeztek a Duna partjára. Ugyan az 16. században építettek ott egy fatákolmányt, híd gyanánt, de azt az akkor még vad és széles folyón a télvíz idején feltorlódott jégtáblák összezúzták, és az utazóknak és utasoknak, ha át akartak jutni a túl partra, maradt a csónak, a ladik, a komp vagy egyéb lélekvesztő.

 

 

Senki nem tudná megmondani, hány átfázott, fáradt – mára feledésbe merült – ősünk nézett vágyakozva a Duna bal partján lévő városra, a városon túlra, a Csallóköz falvai felé, abban a reményben, hogy családját végre viszont láthatja, erőben és egészségben, mire Pálffy Miklós várkapitány rendelete nyomán 1741-ben elkészült a repülőhíd. A neve ellenére ez két összekötött csónaktörzsből létrehozott komp volt, ami a folyó közepén lehorgonyzott, de a hosszú kötelet vagy láncot kisebb hajók tartották a víz felszínén. ( Körülbelül úgy nézett ki, mint egy elfektetett inga, ahol az inga szára a kötél, a súly meg a komp.) Megfelelő kormányzás mellett a járművet tulajdonképpen a folyó áramlása vitte át a túlpartra.

Sokszor megesett, ahogy azt az 1824-ben megjelent Tudományos Gyűjteményben is megírták, hogy „vagy késik a’ menetellel, vagy épen nem is mehet a szelek miatt, megtörténhetvén illyenkor, (már sokszor megtörtént) hogy a’ híd kiszakadjon, ‘s fél mértföldnyire is, míg partra verhetik, lemenjen. […] Ha végre általér az utas a’ szigetbe, kijön a’ Repülő hídból, jobbfelé a’ szigetnek már csakegy kis részét látja mint mezőt; de balfelé kertek, gyümölcsfák, kies múlató házak, munkások és sétálók tűnnek vég nélkül elejébe. Ilyen tárgyak között megy a’ sziget’ szélességén végig egyenesen, ‘s ér a’ szigeten túlsó 100 öles Dunához, hol vert lábakon álló híd várakozik rája. De minekelőtte arra lépne, mellette bal kézre szemlél egy kis csínos Nepomuk kápolnát fáknak árnyékában, ‘s előtte szépen simított veres márvány feszületet, mely a’ jámbor utassal a’ várost köszönteti. “

 

 

A hídépítési technológiák fejlődésével egyre jobban elterjedtek a hajóhidak. Az évszámok azonban arról árulkodnak, hogy Komárom, már akkor is mostohagyereknek számított, mert míg a Budát Pesttel összekötő hidat 1767-ben adták át, addig az Erzsébet híd elődjét csak 1838-ban. A hajóhidakat nem pillérek tartották, hanem egymástól négy-öt méter távolságban lehorgonyzott hajók (glédák), melyeken keresztül fa hídpálya volt lefektetve. Az első fagyok megjelenésével a szerkezetet elbontották és raktárban helyezték el. Tavasszal pedig újra felépítették. A hajóhidakat egyébként sokszor kellett részben megbontani, hogy a hajók tovább tudjanak haladni. Nem lehetett könnyű, hiszen akkor már jelentős gőzhajóforgalom zajlott a Dunán.

Egyre gyakrabban felvetődött az igény egy állandó hídra, amin keresztül könnyen elérhető lett volna Pozsony és Bécs is. Az Erzsébet híd alapkőletételére 1891-ben került sor, és a kor legnevesebb hídtervezője, Feketeházy János tervei alapján, állami megrendelésre egy Budapesten élő norvég ács cége, A Gregersen és Fiai kivitelezte 1 165 000 forintér, és egy évvel később, 1892-ben adták át.

 

 

Nevét Ferenc József császár feleségéről, Erzsébet királynéról kapta, aki 1857. május 4-én, miután az Adler gőzhajó kikötött Komáromban, itt lépett először magyar földre. A békét, nyugalmat sugárzó zöld acélszerkezet ívei alatt azonban nemcsak az Osztrák Magyar Monarchia polgárai jártak-keltek, hanem a történelem viharai is.

Az Erzsébet hídra lépve búcsúztak a Csallóköztől azok a katonák, akiknek az I. Világháború alatt a Monostori erődben nyitott sorozó- és kiképzőközpontban kellett jelentkezniük. Az Osztrák Magyar Monarchia a háborút elvesztette, területeit feloszlatták és bekövetkezett Magyarország ezeréves történelmének legnagyobb és mindeddig maradandó katasztrófája, az ország szétdarabolása. 1919-ben, az északi rész csehszlovák megszállásakor Komárom kettészakadt, amit a trianoni diktátum 1920-ban megerősített. A határ, ami elválasztotta balparton élőket a jobb parton élőktől, az Erzsébet híd közepén volt.

 

 

A Komárommegyei Hírlap 1938 november 12 – száma viszont arról számolt be, hogy „egetverő éljenzés közt a csapatok élén áthalad a hídon vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. A lelkesedés az útvonalon szinte önkivületlenül fokozódik, valami különös fénylő varázs fogja meg az embereket, amint a legfőbb Hadűrt csapatai élén lovagolni látjuk. Virágerdő száll Kormányzónk felé, virágerdő boritja a testőrök festői lovascsapatát. (…. ) Ahogy az első magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A hajógyár szirénája jelzi a történelmi pillanatot, mire feltárulnak a kapuk, kinyiinak az ablakok, egész Komárom népe az utcára tódul. Harangzugás száll az ég felé, felcsendül a Himnusz ezrek ajakán, könnyező emberek álomszerűén élvezik a felszabadulás felejthetetlen pillanatát. A lelkesedést, mely a magyar katonákat fogadja, leirni nem lehet. “

 

 

A II. Világháború idején viszont már a 22-es és az 52-es gyalogezred és a 6. komáromi zászlóalj katonái indultak a Don-kanyarba. Köztük nagymamán testvére és mindkét nagyapám. Nem tudom, mire gondolhattak, nem tudom megtorpantak-e egy pillanatra, hogy még egyszer visszanézzenek a Szent András templom tornyára, volt-e bennük félelem, vagy csak sodródtak a történések árjával, mint a híd árnyékában sodródó Duna vizében az egykori révész segélykiáltásai.

A háborús évek fekete bejegyzései közé tartozik 1944 júniusa is, amikor az Erzsébet hídon toloncoltak át több mint kétezerötszáz lakost városunkból, a teljes a komáromi zsidóságot, hogy aztán a Csillag erődbe zárva várják a számunkra kijelölt vonatot, melyre felszállva sorsuk megpecsételődött és végzetté vált.

Voltak, akik megpróbáltak elbújni és voltak, akiket megpróbáltak elbújtatni, de Júdások mindig is voltak, így közülük sokakat 1945 január 24-én a hídon halomra lőttek.

 

 

1968. augusztus 20-án, de talán már éjfél is elmúlt akkor, a szüleim a Duna-parton sétáltak, amikor furcsa morajlást hallottak a híd irányából. Először alig akartak hinni a szemüknek, majd miután a döbbenettől megtudtak szólalni, szinte egyszerre mondták ki – tankok. Az utolsó szovjet katona 1991 nyarán ment haza Komáromból.

A szocializmus éveiben, amikor a szabadságnak még az illúziójától is megfosztottak minket, a híd a felvidéki magyarság számára egyfajta szimbólummá, összekötőkapoccsá vált, melyre, ha ráléptünk, és a kavargó Duna felett, pont félúton felnéztünk a piros-fehér-zöld táblára, ami számunkra, akik kirekesztettként álltunk ott, hevesen dobogó szívvel, mélyeket lélegezve a magyar levegőből, fájdalmasan kijózanítóan és sejtszinten beindítva bennünk az elvágyódást. Az igazságtalanság érzését hirdette, hogy ott az Erzsébet híd közepén húzódik a valós határ és kezdődik a Magyar Népköztársaság, ahol akkoriban olyan belső, politikai rendszereket túlélő szabadságot tapasztaltunk, mint sehol másutt.

Évtizedek óta járhattunk-kelhettünk szabadon, (mostanában néha ugyan bújócskázunk a koronavírussal) hihetjük, hogy szabadok vagyunk, mint a galambok, akik fészket raktak a híd kiugró függesztőszerkezetein és tartóelemein. Akik békésen turbékolva figyelik, ahogy sétál egymás mellett a negyvennégyes és a harminchetes tornacipő, ahogy az alkonyatban összeölelkezve sétálnak át rajta a fiatalok, ahogy elégedetten kerekeznek a hatvanasok, a hídon, amihez ezer apró szállal és történettel kötődünk, ami összeköt minket családtagjainkkal, barátainkkal, kollégáinkkal és magyarságunkkal.

Talán, egyszer sok-sok év múlva, ha cikket írnak majd a Monostori hídról, akkor nem azt fogják írni róla, hogy büszkék vagyunk rá, mi komáromiak, hanem azt, hogy a miénk.

Jóban-rosszban.

Talán. Egyszer.

(komaromonline.sk, JN, képek: Gráfel Lajos gyűjteményéből)

 

Hozzászólások

hozzászólás