komaromonline.sk
VÁROS
Az emlékmatúrák kiosztásán generációk találkoztak
  •   

2019/6/3

Június 1-én, szombaton, a megszokottól eltérően, kitárták a komáromi Selye János Gimnázium kovácsoltvas kapuit. A tanárok kora reggeltől izgatottan várták a Komáromi Bencés Gimnázium és a Király püspök utcai épületben különböző neveken működő utódiskolák és a Pedagógiai Iskola volt diákjait és tanárait. Azt a kétszáz diákot, akik a szélrózsa minden irányából, felvidékről és határon túlról jelezték részvételüket a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre által immár a tizenötödik alkalommal megszervezett Generációk nagytalálkozójára.

Az iskola előtt, a folyosón, mindenhol kisebb-nagyobb csoportok gyülekeztek, várták a régi osztálytársakat, egykori barátokat, rég nem látott iskolatársakat és akiknek még megadatott, tanáraikat. Öröm és bánat könnyei homályosították el ezen a reggelen a tekinteteket, de csak addig míg be nem léptek régi alma materükbe. Ott, a régi, emlékekkel teli falak között hirtelen minden megváltozott, főleg az idő, és előjött egykori énjük, és egypár órára ismét diáknak érezhették magukat. Gondtalan diáknak.

Legalábbis a nagy többség, mert nem mindenkinek teltek gondtalanul a diákévei: „Öntörvényű, igazságkereső fiatalként nemigen tudtam beilleszkedni az akkori szocialista rendszerbe, ami egy idő után az érdemjegyeimen is megmutatkozott. Szerencsére volt pár bátor tanár, Turczel Lajos, Bozsik Ferenc, akik mindent megtettek azért, hogy maradhassak és megnyilatkozásaimért ne rúgjanak ki. Rögös volt az utam az érettségiig. De annak már hatvanöt éve. Akkoriban nehéz idők jártak, sötét rendszer volt. Magához az iskolához azonban azóta is kötődöm, tagja vagyok az Öregdiákok körének. Remélem azért most könnyebben megkapom a matúrát. Nem tudom, hogy átmegyek-e?! – tréfálkozik a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Nagy János szobrász és éremművész a Vasmatúrára várva.

 

 

Közben minden szék gazdára talál az aulában, mindenki sugárzó arccal, izgatottan beszélget a mellette ülő, lehet, valamikori padtársával. Pontban tíz órakor, mint egykor becsengetéskor, az élénk zsivaj elcsendesedik, és a Szózat közös éneklésével kezdetét veszi a Generációk Nagytalálkozójának ünnepi része, melyet Dr. Farkas Adrianna Márai Sándor szavaival nyitott meg. Majd köszöntette a díszvendégeket és az egybegyűlteket: Langschadl István mérnököt, a Baráti Kör elnökét, Andruskó Imrét a Selye János Gimnázium igazgatóját, Simek Sándor atyát, Marczi Márió lelkipásztort, Tóth Konstantint a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium igazgatóját, valamint az iskola nyugalmazott tanárait – Oláh Imréné Vitéz Domonkos Ilonát, Konczer Veronikát, Dukon Évát és Bocska Júliát.

 

 

Ezt követően a gimnázium diákjainak Mi legyünk a lámpafény! c. zenés-irodalmi összeállítása következett. A tehetséges fiatalok magas színvonalú előadását követően Langschadl István mérnök, a Baráti Kör elnöke köszöntötte az egykori és mai diákokat, tanárokat. Méltatta az iskola falai közt folyó oktatást, a tanárok áldozatos munkáját a magyar identitás megerősítéséért és a magyar nyelv fennmaradásáért, hiszen a „közös nyelv az, ami összekovácsol, összetart minket, közöséggé formálja az egyéneket, az egykori diákokokat”, akik közül jelenleg háromszázhúsz a Baráti Kör tagja. Az öregedés azonban nem veszteség, hanem nyereség, mert megöregedni annyit jelent, hogy az ember jobb lesz, bölcsebb. – hangsúlyozta.

Andruskó Imre igazgató beszédét egy Cicero idézettel kezdte „Találkozás, búcsúzás, emlékezés, ez az ember élete. “Majd külön köszöntet mondott mindazoknak, akik a nehéz 50-es, 60-as években vállalták magyarságukat, ragaszkodtak gyökereikhez, a magyar kultúrához, a közös történelemhez, és ezek közt a falak közt töltötték diákéveiket. Nélkülük az iskola akkor megszűnt volna. Majd megosztotta az utolsó bencés évkönyv zárómondatát – „Semmit sem tudunk közölni az új tanévet illetően. “

 

 

 

Mi már tudjuk, hogy 1944 után, a kitelepítéseket követően megszűnt az iskola, hatszáz diák és a negyven fős bencés tantestület került az utcára, és azok, akik ma ott ültek a gimnázium dísztermében voltak azok, akik jöttek Pozsonytól-Kassáig, hogy az iskola újra megnyithassa kapuit. Külön hangsúlyozta az 1951-től 1960-ig működő óvónőképző fontosságát, hiszen az itt végzett négyszáz pedagógus biztosította, hogy magyar gyermekek iskolai felkészítését. Végül kérte a jelenlévőket, a magyarságot, hogy fogjanak össze, mert anélkül nem biztos, hogy pár évtized múlva is „szűknek” bizonyul majd az aula.

A lélekemelő beszédek után Simek Sándor atya és Marczi Márió lelkipásztor részesítette ökomenikus áldásban a jelenlévőket, majd elkezdődött a nagytalálkozó fő programpontja, az emléklapok átadása. A könnyekig meghatódott „maturandusokat” Paed.Dr Kalácska József a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre alelnöke szólította a színpadra.
Az akkor még Bencés Gimnáziumban 1944-ben érettségizettek Rubinmatúra emléklapot, a gimnázium és a Pedagógiai Iskola 1954-ben érettségizett diákjai Vasmatúra emléklapot, Komáromi Magyar 11-éves Iskola 1959-ben végzett diákjai Gyémántmatúra emléklapot, az 1969-ben érettségizettek Aranymatúra emléklapot vehettek át. A legidősebb egykori diák, akinek a nevére az egyetlen Platinamatúra emléklapot kiállították, Vedrődi Károly, 1939-ben, 80 évvel ezelőtt fejezte be sikeresen tanulmányait a Bencés Gimnáziumban, sajnos egészségi állapota miatt nem tudott eljönni, de szívélyes üdvözletét küldte a jelenlévőknek.

 

 

Az egykori diákok képviselőinek szavai után a Gyémántmatúrás Stirber Lajos vezetésével a Gaudium Vegyeskar vonult fel a pódiumra, hogy az esemény záróakkordjaként előadják nemzeti imánkat, a Himnuszt.

Szállingóznak hazafelé az „öregdiákok”, ismemerős arcok tűnnek fel köztük, a Kossuth-díjas Tőzsér Árpád, a József Attila-díjas Koncsol László és a Vasmatúrás Erdélyi Géza nyugalmazott püspök: „ Izgultam, hogy eltudjak jönni. Szívesen emlékszem vissza az itt eltöltött évekre, mert kiváló, nagyszerű tanáraink voltak. A gimnázium az első magyar iskola volt, ahol a háború után megkezdődött az oktatás. Az alapiskola utolsó négy osztályát kényszerből szlovák iskolában kellett elvégeznem. Más nem volt. És abból a közegből kerültem be ebbe a nagymúltú intézménybe, ahol még az épületnek is szellemisége van. Itt harangoz a múlt. Az egész országból verődtünk mi itt össze, egy nagyon különleges, színes társasággá. Mint később kiderült, sok-sok tehetség került akkor e falak közé. Életre szóló barátságok szövődtek. Ami még összekötött minket, hogy Takács Andrással az élen, Tomaschek Mária tanárnő vezetésével megszerveződött egy tánccsoport, amivel, mint a magyar öntudat ébresztőjével, bejártuk az ország minden magyarlakta vidékét. A gimnáziumnál csak a szülői ház befolyásolt jobban, ahol belegyökereztem a magyar egyházközösségbe, és aztán a nemzet közösségébe. Amit itt, ebben az iskolában kaptam, amivel itt gazdagodtam azt a mai napig szeretettel hordozom magamban.”

 

 

A késő délutáni órákra ismét megtelt az iskola udvara, szinte mindegyik korosztályból voltak ott. Az idősebbek már inkább csak beszélgettek az erre a napra felállított hangulatos kis kerti pavilonok árnyékában, kóstolgatták az ízletes ételeket, amiből hiány nem volt, hiszen nemcsak a gimnázium tanárai ragadtak fakanalat a bográcsok melegében, de a Selye János Egyetem dékánhelyettese Török Tamás is kitett magáért vaddisznóragujával.

A sportos életet kedvelők pedig az asztaltenisztől a futballig több sportágban is összemérhették erejüket. Generációk versenyeztek egymással, fiatalok és szépkorúak, de itt, ezen a napon nem a győzelem, hanem a csapatjáték öröme, a találkozás feledhetetlen élménye volt fontos. A futballpályán az iskola egykori diákjaiból és jelenlegi tanáraiból álló Old Boys Válogatott a budapesti testvériskola, a Szent István Gimnázium öregdiákjaival küzdött meg, akik az ottani Baráti Kör elnökével, Simon Gáborral érkeztek.

Lassan leszállt az este, a kitartóak, közösen szurkolhatták végig a Bajnokok Ligájának közvetítését, vagy válaszhatták a táncparketté avanzsált sportpályát, ahol DJ Szemi szolgáltatta a zenét.

A Generációk Nagytalálkozója ezúttal is bebizonyította, mennyire jól látta Várszegi Asztrik volt bencés főapát, hogy „Egy iskola nem a falaiban, hanem egykori nevelőiben és tanítványaiban hordozza erejét.“

(komaromonline.sk – JN)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook