MEGOSZTÁS:

Janković Nóra Nóra

Komáromban nem működik semmi, vagy ha igen, akkor az sem úgy, ahogy kellene, panaszkodik fű-fa-bokor, persze csak egymás közt, úgy sutyiban, mert ha nyíltan színt kell vallani, akkor behúzzuk a nyakunkat és kényszeredett mosollyal (ami inkább hasonlít torz vigyorra) hebegünk valami „hát én nem is tudom, x ezt mondta, y azt”. Mert ebben a városban mindig valaki más mondja meg a tutit, mert ebben a városban mindig másra mutogatunk.

És az a legszomorúbb, hogy ezt tesszük mi újságírók is. Az utolsó sorban, egymás közt megbeszéljük a dolgokat, óvatosan, mert azért soha nem tudjuk biztosan, kiben lehet bízni és kiben nem. De itt azért jobb senkiben. Végül hazamegyünk, és ha van bennünk egy kis önbecsülés, akkor nem írunk egy büdös sort sem, ha valamit mégis muszáj, akkor összehozunk egy tárgyilagos tudósítást, vagy vért izzadva megpróbáljuk megkeresni a pozitívumokat, fényezni a fényezhetetlent, majd hátradőlünk a székünkben, kikapcsoljuk a gépet, és várjuk a csodát. Másoktól.
Nem gondolva arra, hogy nekünk igenis véleményt kellene alkotnunk, formálnunk, és azt becsülettel felvállalnunk, mert ez a szakma valamilyen szinten a társadalmi felelősségvállalásról is szól. Nem tudjuk megváltoztatni a világot, nem tudjuk jobbá tenni a világot, de talán fel tudjuk nyitni az emberek szemét. És bármennyire is kedvelünk valakit, eljön az a pont, amikor félre kell tennünk személyes szimpátiánkat, és megírni a valós valóságot, a megtörtént eseményeket.

És most itt pontosan a csütörtöki Limes Galéria „Mexikói találkozások”c. kiállításának megnyitójára gondolok. Már amikor Kurucz Ottó és Angyal Gábor közös fényképkiállítása nyílt meg, is azt gondoltam magamban, hogy ennél felkészületlenebbül nem lehetne „levezényelni” egy megnyitót. (Ami meglepett, hiszen pár, komáromi viszonylatban színvonalas tárlatmegnyitón már részt vettem korábban ugyanitt.) A megnyitó napján azonban sikerült alulmúlni minden, általam eddig látottat.

Már amikor tíz perc késéssel a galériába belépve azzal fogadtak, hogy én vagyok-e a spanyol tolmács, kezdtem gyanút fogni, hogy a szervezők nem állnak a helyzet magaslatán. De legalább nem késtem le semmit. Nehéz is lett volna, mert a megnyitó „hivatalos” kezdetéig még sikerült megnéznem az összes alkotást. Azt azonban nem mindig tudtam, hogy pontosan mit nézek, mert a festmények címe, ill. a művész neve többnyire nem volt feltüntetve. Egyébként sem kísérte semmiféle magyarázó szöveg a bemutatott anyagot. Igazán kedves, hogy ennyire jó véleménnyel vannak a látogatók intellektuális képességeiről a szervezők, (és feltételezem a kurátor) de azért a gyengébbek kedvéért, ha már kiállítás katalógus sem készült, a néző és a kép közötti bensőséges viszony megteremtésének megkönnyítése érdekében legalább „házi“ készítésű ismertetőt készíthettek volna.

Később ugyan kiderült, hogy egy-egy művész alkotásait a világtáj mely irányában rakták szét, de ettől az információtól bizony nem lettünk okosabbak. Amit nagyon sajnáltam, mert egyébként a képek varázslatosak. Szó szerint ez a legjobb kifejezés rájuk. Nekem Márquez és Ljosa ill. a mágikus realizmus kicsit mesés világát juttatták az eszembe, ahol megtörténhet és életre kelhet bármikor bármi. De az is lehet, hogy a művészek az Amazonas melletti őserdő élővilágát vagy a mexikói nép hiedelemvilágát szerették volna ábrázolni. Nem tudom, mert nem tudtam meg a jelenlévő (Gilberto Delgado Garcia, Jorge González Velázquez) két művészről pár száraz életrajzi adaton kívül semmit. De az égvilágon semmit. (A megnyitón többek között az is elhangzott, miszerint: „a harmadik alkotó (Lalo Sánchez del Valle) nincs jelen, róla ezért most nem is szólok“) Mégcsak az sem derült ki, hogy miként kell pontosan kiejteni a nevüket, mivel ez még az kiállítást megnyitó kurátornak is komoly fejtörést okozott. Ha a netről koppintottak volna le egy megnyitó beszédet, az is jobb lehetett volna.

Pedig én személy szerint kíváncsi lettem volna az olyan befejezetlen mondatok, gondolatok végére is, mint „Ezeken a képeken már látszik az európai kultúra hatása“. De mégis miben?! És egyáltalán melyik képre gondolt a kurátor, hiszen amerre mutatott, több alkotás is diszíti a falat. Az egyik kép például Hitchcock Madarainak hangulátát idézi sötét árnyalataival és a kopár fák fölött elveszett lélekként röpdöső madaraival, míg a másik, elsőlátásra szinte befogadhatatlan kép, egy lüktető, földöntúli, színes, számunkra ismeretlen mítoszokból táplálkozó alkotás. Az eldöntendő kérdés marad a levegőben.

A nem éppen ünnepélyesre sikerült ünnepi megnyitó színvonalát volt hivatott még emelni egy „alternatív“ litván zenekar. De, hogy miként kapcsolódik muzsikájuk a mexikói festészethez, az titok maradt. Pedig valami metszéspont, valami találkozás biztosan van, nem hiszem, hogy csak úgy önkényesen esett rájuk a szervezők  választása. Vagy igen?! De mivel a spanyol fordító a kiállítás végéig nem bukkant fel, a jelen lévő művészek mondandóját szintén örök homály fedi. Még úgy is, hogy a maréknyi érdeklődő közt akadt egy készséges úriember, aki mosolyogva, átérezve szerepe súlyát ebben az abszurd drámában, megpróbálta lefordítani a művészek mondatait. Pár alig hallható, félénk mondat volt csupán, többre nem igen nyílt lehetőségük, mert a szervezők groteszk gyorsasággal átadtak nekik egy-egy ajándékkönyvet. Hogy melyik „világnyelven“ íródott, azt az olvasó fantáziájára bízom inkább. Majd egy kedves invitálással a „fogadásra“ gyorsan megnyitottnak és letudottnak nyilvánították a kiállítás megnyitóját.

De legalább a pogácsa friss és omlós volt. Azért van még, aki érti a dolgát.

(Janković Nóra)

kuldje el nekunk...

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás