A Felvidékről deportáltakra emlékeztek az erődben

DÉL-KOMÁROM – Benned él a magyarság – hirdeti a Kecskés László Polgári Társulás, mely egy évtizede emlékezik meg a felvidéki kitelepítésekről. 2010 óta mindezt az önkormányzattal közösen teszi. Az Országgyűlés 2012. decemberében – dr. Molnár Attila polgármester, akkori országgyűlési képviselő javaslatára – április 12-ét a kitelepítettek és deportáltak emléknapjává nyilvánította. Idén, a 70. évfordulón a Monostori erőd Dunai bástyája adott otthont a megemlékezésnek, ahol tiszteletét tette Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, a rendezvény fővédnöke, Czunyiné dr. Bertalan Judit a térség országgyűlési képviselője, valamint Észak- és Dél-Komárom polgármestere, Stubendek László és dr. Molnár Attila, valamint a városvezetés több tagja.

A koszorúzással kezdődött múltidézés a Dunai bástya falai között tartott testületi emléküléssel folytatódott. Dr. Molnár Attila polgármester köszöntőjében kiemelte, hogy a megélt sorsokon változtatni nem tudunk, de emlékezni és emlékeztetni nemcsak kötelességünk, de felelősségünk is. A város vezetője szólt arról is, hogy a Kecskés László Polgári Társulás már évekkel korábban felkarolta a rendezvény megszervezését, még mielőtt április 12-e a kitelepítettek és deportáltak emléknapjává vált, hiszen maga a névadó, az egykori komáromi múzeumalapító, helytörténész Kecskés László is kitelepített családból származott.

A megemlékezésre az ország számos pontjáról, többek közt Szigetmonostorról, Nyíregyházáról, Győrből, Villámkövesdről érkeztek olyan családok, akiket érintett a 70 esztendővel ezelőtti deportálás.

Czunyiné dr. Bertalan Judit kormánybiztos, a térség országgyűlési képviselője azt hangsúlyozta, hogy nem engedhetjük, hogy a felnövekvő generáció tagjai ne ismerjék pontosan a történteket, nem engedhetjük, hogy a tények feledhetővé vagy hazugsággá váljanak, noha még ma is vannak olyan fórumok, ahol egyszerű migrációként beszélnek a kitelepítésről. A kormánybiztos az Alaptörvény egyik mondatát idézte, amely így hangzik: Minden magyar felelős minden magyarért!

Eduard Benes 1945 májusa és októbere között 143 dekrétumot adott ki, amiből 13 érintette a Csehszlovákia területén élő magyarokat és németeket.

Soltész Miklós államtitkár a megemlékezésen arról szólt, hogy ugyan a papír sok mindent elbír, azonban a döntések mögött emberek állnak, jelen esetben 100 ezer magyar és 70 ezer szlovák.

– Nem volt könnyű elválni a templomtól, a temetőtől, az iskolától, a közösségtől és nagyon sok esetben a családtól – hangzottak az államtitkár szavai. Soltész Miklós hozzátette azt is, hogy Magyarország erőforrások és partnerek tekinti az ország területén élő nemzetiségeket.

A 70. évforduló alkalmából szervezett megemlékezésen közreműködött Fehér Gábor tárogatóművész, Korpás Éva népdalénekes, Madarász András gitár- és zongoraművész, valamint Oláh Kálmán tanár, aki nemcsak Ábrányi Emil Él a magyar című versét szavalta el, de olyan visszaemlékezéseket olvasott fel, amiket a Kecskés László Polgári Társulás gyűjtött és könyv formában megjelentetett. A program szeretetvendégséggel zárult, majd 18 órakor az észak-komáromi VMK-ban a Magyarok Dalszínház Fehérlaposok című ingyenes előadását tekinthették meg az érdeklődők.

A kitelepítésekről:

Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett a kassai kormányprogramban meghirdetett, és ma is érvényben lévő Benes-dekrétumok a magyar és német lakosságot tették felelőssé a háborús bűnökért, Csehszlovákia akkori széthullásáért: a nem-szláv népességet megfosztották állampolgárságától, vagyonától és állásától. Több mint 200.000 magyar kényszerült elhagyni tehervagonokban az akkori Csehszlovákia területét, javait kényszerűen hátrahagyva. A törvényeket a szétváló, majd az Európai Unióhoz csatlakozó cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, s 2007-ben az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unión belül is hatályban maradhassanak.

A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat, összes ingóságukkal együtt, Magyarországra. Elsőként Baranyába és Tolnába irányították a magyarokat, akik idővel visszakerültek Komáromba, „hogy legalább a szülőföldjükhöz közel legyenek”. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián még azt is el akarta érni, hogy a 400 ezer magyart „reszlovakizáljanak” és a lakosságcsere után megmaradt mintegy 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthesse, de ez a nemzetközi közvélemény nyomása miatt meghiúsult.

(dkvh – komarom.hu)