Hagyományőrző ünnepek

Janković Nóra 

Az utóbbi években szinte reneszánszát éli a hagyományőrzés.  Főleg így, az ünnepek tájékán egyre nagyobb az érdeklődés a kézzel készült, népi iparművészeti tárgyak iránt. Az emberek, talán a piacon kapható sok giccs hatására felismerték, hogy ezek a természetes anyagokból készült tárgyak hordoznak magukban valami esetlen bájt, amitől sajátosan egyediek, emberközeliek. Ha rájuk nézünk, egy pillanat erejéig ismét az immár letűnt paraszti világ harmonikus, szeretetteljes mindennapjaiban érezzük magunkat, amikor az emberek egy feldíszített karácsonyfaág mellett elégedetten, békében töltötték az ünnepeket, mert nem az volt a lényeg, hogy ki mit vett vagy kapott, hanem, hogy végre együtt a család. De hogyan is születnek ezek az apró kis tárgyak, és kik azok akik ezeket a népi iparművészeti alkotásokat készítik?

Novák Gizi, Komárom, kézműves – egyedi tervezésű mézeskalácssütés

Szerencsés géneket hordozok magamban, mert felmenőim közt szinte mindenki kivételes kézügyességgel, kreativitással rendelkezett. De míg dédnagyapám kőfaragóként kereste meg mindennapi kenyerét, nagyapám pedig díszkovácsként, addig a család nőtagjai a sütésben, hímzésben bizonyították rátermettségüket, ügyességüket. Ennek az alkotó légkörnek köszönhetem, hogy már egészen kiskoromban, mindig mindenből megpróbáltam valamit létrehozni. Ezért is jelentkeztem Iparművészeti Középiskolába, ahol csipkeverés-szövés szakon végeztem. Miután azonban  férjhez mentem és családanya lettem, már nemigazán volt energiám a „hobbijaimra”. A hiányérzet azonban egyre jobban nőtt bennem. Utólag , elfecsérelt időnek tartottam azokat az éveket, amíg mással foglalkoztam.  De talán ennek így kellett lennie, hiszen egyébként a férjem halála után nem segítettek volna a hagyományőrző tevékenységek a gyász feldolgozásában. Elkezdtem dióval, csuhéval, fazekassággal foglalkozni. Idővel rendszeres résztvevője lettem a magyarországi kézműves találkozóknak, ahol szakmailag tovább képezhettem magam, új technikákat sajátíthattok el.   Legjobban azonban a tradicionális mézeskalácskészités ragadott meg. Részben talán azért, mert ennek van a legrégebbi hagyománya, hiszen őseink még az Etelközből hozták magukkal a mézeskalácsdiszités tudományát, részben pedig azért, mert a formai és díszítési lehetőségek szinte határtalanok.  A látszat ellenére azonban ez egy rendkívül nehéz munka, hiszen a tésztát, mely saját, egyedi recepttúrám alapján készül, először alaposan össze kell gyúrnom, majd ezt még át is darálom, hogy könnyebben tudjak dolgozni vele. Aztán pedig a  különböző formák segítségével kiszaggatom és az előre megrajzolt tervek alapján magvakkal, tésztacsíkokkal díszítem őket.  Végül pedig apránként kis elektromos kemencében kisütöm a kalácsokat. Ez az elfoglaltság számomra nem a pénzről szól, hanem egy különlegesen szép hagyomány megmentéséről. És persze, a fahéjillatú konyhában eltöltött alkotó percek öröméről.

Fehér Erika, gyertyaöntő, Komárom

Gyermeknővérként dolgoztam hosszú éveken át, de miután megszülettek a fiaim egyre fárasztóbb volt összeegyeztetnem a műszakozást a családi élettel. Egyre jobban éreztem, hogy fáradok, elfásulok, de nemigazán tudtam merre is léphetnék. Aztán egy mallorcai családi nyaralás alkalmával módunk nyílt ellátogatni egy helyi gyertyaöntő mester műhelyébe.  Ahogy beléptem a viaszillatú kis birodalomba,azonnal rádöbbentem, hogy igen, ez az, amit kerestem, ami engem igazán érdekel. A kezdet azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen idehaza nem ismertem senkit, akihez tanácsért, útmutatásért fordulhattam volna.  Mindent egyedül, néha bizony kudarcok árán tanultam meg, de az elmúlt öt év eredményei kárpótolnak a kezdeti nehézségekért. Hagyományos, kézzel készült technikával készítem a paraffingyertyákat. A gyertyaöntéshez szükséges formákat pedig édesapám gyártotta le, így azok beszerzésével sem volt gondom. Ma már a legváltozatosabb színekben, formákban és különböző illattal állítom elő termékeimet.  Egyre keresettebbek ugyanis az aromagyertyák, melyeket én, mégha sokkal több munkát igényel is, még az előállítás folyamán látok el illatanyaggal, mert így sokkal jobban megtartja azt, nem úgy, mint az utólag merítettek.  A karácsonyi hangulatnak és az adventi időszaknak elválaszthatatlan velejárója lett ez a szép dekoráció, így ilyenkor reggeltől késő estig dolgozom, és bizony van olyan nap, hogy majd kétszáz gyertyát készítek el. A legújabb trend pedig a dán gyertya, melyek égéskor nem olvadnak, hanem szétnyílnak, majd szárnyaik különböző formában kunkorodnak fel. Ezek gyártása azonban sokkal időigényesebb, hiszen vastagságuk miatt hosszú ideig tart, míg megkötnek, díszíthető, festhető állapotba kerülnek.  A megrendelések pedig változóak, hiszen Pozsony környékén és a Csallóközben leginkább a meleg színeket, a pirosat, narancssárgát kedvelik,  Trencsén környékére leginkább a kéket rendelik, a lévaiak pedig a sárgát és a vaniliaszinűt vásárolják leginkább. Viszont helytől függetlenül mindenütt megvan az az igény az emberekben, hogy az adventi napokon, és karácsonykor, a gyertyák lángjával még kellemesebbé, meghittebbé varázsolják az ünnep hangulatát.

Bencsics Ákos, Komárom, fazekas

Annak ellenére, hogy rajzeszközök és festékek közt nőttem fel, hiszen nagymamám és édesanyám is festőművész, engem már egészen kis koromban a fazekasság vonzott. Már alapiskolás koromban a nyári szünetek egy részét az óbányai Kürthy György fazekasmesternél töltöttem. Az itt elsajátított tudásnak aztán igencsak nagy hasznát vettem a modori (Modra) fazekasipari szakközépiskolában, ahol tanulmányaimat kezdtem. Innét aztán sikerült átkerülnöm Mezőtúrra, ahol Tóth Géza fazekas irányítása alatt folytattam tovább a tanulmányaimat. A szakiskola elvégzése után pedig lehetőségem nyílt az elismert kalocsai fazekasmesternél, Kovács Lászlónál ellesni a szakma fortélyait. A fazekasság nehéz, igazi férfi mesterség, hiszen a munkamenet egyes része valóságos rabszolgamunka, én mégis egyre jobban szeretem. A legjobban azonban azt kedvelem, amikor nem a megszokott, hagyományos dísztárgyakat készítem, hanem az általam megálmodottak öltenek valós formát kezeim közt. A legkisebb lakberendezési tárgytól a legnagyobb udvari kaspóig, mindent teljesen hagyományos technikával, szabad kézzel készítek. Azt viszont be kellett látnom, hogy a tradicionális szénfűtéses kemence már nem felel meg a mai kor elvárásainak, így kénytelen voltam elektromosat beszereltetni. Szükség is van rá, hiszen szinte mindegyik darab kétszer van kiégetve. Az első égetés még a mázolás előtt történik, ekkor kapják meg a közismert téglaszint. Ezután a kihűlt edényeket színesre mázolom, majd ismét visszakerülnek a kemencébe, de mostmár jóval melegebbre, ezernyolcszáz fokra állítom azt be. Utolsó lépésként még átkell törölni, fényesíteni az edényeket. Ebben nagy segítségemre van a feleségem, aki a pedagógusi munkája mellett rengeteget fáradozik még az üzletünkben is.   A tavalyi pasztellszínekkel ellentétben az idei karácsonyi szezon divatszíne a piros és a narancssárga. Szerencsére egyre nagyobb az érdeklődés a hagyományőrző termékek iránt.   Azt veszem észre, hogy függetlenül attól, hogy ma már nem létezik az a paraszti közösség, mely létrehozta ezt a művészetet, mostanra mégis kialakult az emberekben egyfajta igény a tradicionális művészetek megőrzésére.  Egyre többen gondolják úgy, hogy igenis helye van a jelenkorban is, elvégre évszázadokon át a magyar lélek formálta széppé, letisztulttá ezeket az  agyagtárgyakat. Remélem ez a szépség idővel megragadja  legalább a legkisebb fiamat – a három nagyobbik más pályát választott –  Bendegúzt.

(Janković Nóra)