Dráfi Mátyás: Nekem, itt van küldetésem

az interjút készítette Janković Nóra

Egy komáromi zsákutca utolsó háza előtt állok. A falakon, a lépcsőkön, a teraszon, a kiskertben, mindenhol az ősz legszebb színeiben pompáznak a buja, dús futónövények és virágok. Ahogy belép az ajtóba, hirtelen alig tudok megszólalni és eszembe jutnak a színpadi belépői, amikor a puszta jelenlététől is azonnal halkabban veszik még a levegőt is a nézőtéren, mindenki őt figyeli, másképpen nem is lehet, mert a személyiségéből fakadó szuggesztív erő, művészi kisugárzás annyira lebilincsel, rabul ejt, hogy megszűnik a valóság, már csak a színpadi történések „álomvilága ”marad, melyben együtt sodródunk Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas Érdemes művész jellegzetes, meleg bariton hangjával, aki tavaly hatvan éve lépett először színpadra.

Hatvan év, közel háromszáz szerep. Mostanában azonban mintha kevesebb fellépést vállalt volna.

Megterhelő időszak volt. A forgóimat eddig hétszer műtötték, és az utolsó „alkatrészcsere” sokkal jobban megviselt, mint a korábbi műtétek. Tovább tart a felgyógyulás, még mindig csámpás vagyok. Ráadásul az elmúlt három évben tízszer altattak, ami nyomot hagyott a tüdőmön is. Először embóliát kaptam, majd elvékonyodott a hangom, légszomjjal küszködtem. Az orvosok közölték, hogy krónikus obstruktív tüdőtágulatom van, ezt visszafordítani nem lehet. Borika (Dráfiné Szabómihály Borbála a szerk.megj.) viszont nem hitte el, hogy nincs valami gyógymód, és addig kutakodott az interneten, míg véletlenül nem bukkant rá Varga-Szilágyi Gyula a Buteyko™ Légzés Központ alapítójának és vezető terapeutájának, valamint Dr. Kovács László pneumológus és homeopata a Buteyko™ Légzéstechnika (Buteyko™ Breathing Technique – BBT) oktatójának tanfolyamára. Prof. dr. Konstantin Buteyko ukrán orvosprofesszor az ötvenes években kifejlesztett klinikai módszerét, miszerint a kevesebb légzés több oxigénhez juttatja a szervezetet, ma már Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Ázsiában, Európa szinte minden országában (Anglia, Írország, Németország, Ausztria, Svájc, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Skandinávia stb.) alkalmazzák asztma, allergia, alvási apnoé és egyéb tüdőbetegségek kezelésénél. Ennek előtte már annyira fulladtam, hogy járni is alig bírtam, így Borika könnyen rá tudott beszélni, hogy menjünk el a háromnapos tanfolyamra. Nem volt könnyű, mert mi színészek sokszor lopott levegővétellel, hasba és tüdőbe vesszük a levegőt, amit beszéd közben a rekeszizom segítségével apránként engedünk ki, hogy ne zavarja a hangzók képzését. A színpadi túllégzéssel szemben ezeken a rehabilitációs alkalmakon meg pont azt tanultuk, hogy orron át kevesebb levegőt szívjunk be, és lehetőleg minél lassabban. Azóta naponta gyakorlom a tanultakat, és azt mondhatom, köszönöm, jól vagyok.

Ezek szerint újra visszatér a színpadra?

Eddig is vállaltam rövidebb fellépéseket. Nem bírom a tétlenséget. A színészi munka azonban már nehezemre esik. Hetvenen túl, közel a nyolcvanhoz már az ember nehezebben, sokkal több ráfordított idővel hozza ki magából a maximumot. Másképpen meg nem érdemes csinálni. Az első színpadra lépésem óta mindig is arra törekedtem, függetlenül attól, hogy éppen Budapesten vagy a háromszáz fős Kukutyinfalván léptem-e fel, hogy a lehető legtöbbet nyújtsam a közönségnek. Az utolsó két előadásunkat a Teátrum polgári társulással, a Görgeyt és a Virágesőt, már kénytelen voltam úgy megrendezni, hogy a darab során végig ülhessek. Egyelőre nem is készülünk új bemutatóval. Az előbb említett darabokkal és a Cigánytábor az égbe megy c. musicallal azonban újra járni fogjuk az országot. Sajnos az emberek egyre kevésbé nyitottak, egyre előítéletesebbek. Azt gondoltam, hogy ez a romantikus-drámai musical, ami Makszim Gorkij Makar Csudra című elbeszélése alapján készült, és a hetvenes években Emil Loteanu rendezésében az oroszok egy nagysikerű, ma már legendásnak mondható filmet is forgattak belőle, nagyobb érdeklődést fog majd kiváltani. Hát, nem. Rá kellett jönnöm, hogy a közönség eleve elutasít mindent, aminek bármi köze is van a „szovjetekhez “. Kicsit ez is olyan, mint a Pobeda órák, azoknak is csak egy bajuk volt, hogy oroszok voltak.

Amikor 2001-ben elindult a Teátrum, mint polgári társulás, Ön még a Komáromi Jókai Színház társulatának a tagja volt. Milyen megfontolásból alapított saját „vándorszínházat “?

Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy a színháznak is jót tenne, és az éppen szerep nélkül lévő kollégák önbizalmának is, ha az intézmény égisze alatt színpadra vinnénk egy tájolásra alkalmas előadást, amivel eljuthatnánk azokba a magyarok lakta szegletekbe is, ahová a kőszínházi társulatok produkciói technikai okokból nem tudnak. Több kollégával együtt úgy gondoltuk, hogy legyen a színház minden felvidéki magyaré, és ne csak a városokban élők privilégiuma legyen. Sinkovits Imre temetéséről hazafelé jövet aztán az autóbuszban fel is vázoltam az elképzelésemet Kiss Péntek Jóskának, az akkori igazgatónak, aki azonnal rá is bólintott. Az akkori művészeti vezető viszont megvétózta, mert azt a nézetet vallotta, hogy a nézőnek kell a színházba jönnie, és nem a színháznak menni a néző után. Akkor jött az ötlet, hogy a kollégákkal közösen létrehozunk egy polgári társulást Teátrum néven. Csakhogy érdekes módon, amint elkezdtünk próbálni, a darabban szereplő kollégák, akik azért is örültek a lehetőségnek, mert nem nagyon kaptak szerepet, hirtelen nélkülözhetetlenné váltak, és egytől-egyig bekerültek a színház készülő előadásaiba.

Nem félt belevágni „egyedül” egy ekkora feladatba?

Nem voltam én egyedül! A kezdetektől rengeteg elkötelezett ismerős-barát támogatott. Az egésznek a motorja azonban Borika, aki a mai napig intézi a fellépések szervezését és a könyvelést. Nélküle nem működne 2001-től folyamatosan és sikerrel a „vándortársulatunk”. Az elmúlt években húsz teljes estét betöltő, klasszikus előadást vittünk színre. Operát, operetteket, musicalokat, vígjátékokat, színműveket, és gondolva a legkisebbekre is, mesejátékokat. Emellett kiadtunk hanghordozókat is, pl. Csehszlovákiai magyar költők 1918-tól napjainkig c. vagy a felvidéki népdalokat megörökítő Az árgyélus kismadár című albumot, legutoljára Mikszáth: A két koldusdiák c. kisregénye került lemezre. Ez azonban nem nekem köszönhető, nem az én egyszemélyes sikerem, hanem azé a csapaté, amelyik előadásról-előadásra összesereglett. Jöttek nagy színházi múlttal rendelkező kollégák, elhivatott amatőr színjátszók és zenészek Budapestről, Győrből, Pozsonyból, a szélrózsa minden irányából. Gyerekszereplőként pedig a komáromi iskolák tanulói, és az unokáim is megvillanthatták tehetségüket. Ügyesek.

Pályája során szinte a kezdetektől főszerepeket alakított. Coriolanus, Ádám, Othello, Kolhaas Mihály, Hus János, Tiborc, Alfred Dolittle, Švejk, Kreon, Tevje… sorolhatnám még hosszasan, utoljára pedig 2014-ben láthattuk a Velencei kalmárban. Miért nem vállalt szerepet az elmúlt öt évben a Komáromi Jókai Színházban, melynek örökös tagja?

Nem úgy van az. Egyszer sem kerestek meg szerepajánlattal. Pedig például Martin Huba az évfolyamtársam volt a főiskolán.

Igaz, vagy csak afféle városi legenda, hogy egyszer annyira elege lett a rendezők egyre modernebb elképzeléseiből, hogy felmondott, majd, amikor közel két év után újra kilépett a színpadra, a nézők percekig állva tapsoltak?

Pontosan így volt. Én meg elsírtam magam. Nekem ahogy most, úgy akkor sem volt bajom a modern rendezői elképzelésekkel, de a moderneskedővel már igen. Számtalan rendezővel dolgoztam együtt. Volt, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot és volt, akivel bizony összeért a bajuszunk. Nem szerettem soha a belemagyarázást, az erőltetett okoskodást. Szerintem meg kell adni a nézőnek a lehetőséget arra, hogy maga jöjjön rá a darab mondanivalójára és időszerűségének miértjére. Kivéve, ha klasszikus darabról van szó. Azokat nem lenne szabad „átkreálni”. Végül egészen 2004-ig, amikor is nyugdíjba vonultam, maradtam a társulat tagja. Rengeteg szép emlék maradt bennem. Játszottam királydrámákban, tragédiákban és vígjátékokban, klasszikus és kortárs darabokban. Remek szerepek és nagy szerepálmok találtak meg. Egy kivételével. Nagyon szerettem volna Shakespeare III. Richárdjának a bőrébe bújni. Kimaradt.

A rossz emlékek, amelyek ahhoz az időszakhoz köthetők, amikor Ön volt a színház igazgatója, még fájnak?

Már nem. Nem sokkal a kinevezésem után, 1969-ben, jött a javaslat egy új magyar színház létrehozására Kassán. Azonnal nekem szegezték a kérdést: mivel tudja a már működő támogatni az alakulót? Átgondoltam, és felajánlottam hat színészstátuszt, négy műszaki helyet és egy autóbuszt. „Jaj, de jó ekkora támogatásra nem is számítottunk!” – lelkesedtek az illetékesek, akiknek fontos volt a keleti intézmény beindítása. Csak akkoriban a kultúrpolitika és a korszellem nem kedvezett a színházaknak, több szlovák intézményt is bezártak, illetve összevontak. Esély sem volt egy önálló új magyar színház létrehozására. Végül megtalálták a kiskaput, és felszólítottak, hogy osszam ketté a MATESZ-t. Nem akartam beleegyezni. Végül kenyértörésre került sor és sarokba szorítottak. Ha nem egyezek bele, nemcsak direktor nem leszek, de többé még színész sem. Miután mindent elintéztem, megszerveztem és „fióküzemünk” sikeresen megtartotta az első előadását, beadtam a felmondásom. Nem vállalhattam felelőséget olyan dolgokért, amik tőlünk 400km-rel keletebbre történtek. Fájt, ahogy bántak velem, de a lényeg, hogy a színészi munka, a színpad, ami nekem mindig a lételemem volt, megmaradt.

A színház iránti szenvedélye lassan, az évek során alakult ki, vagy az első színpadra lépésekor szippantotta be a közeg?

Pont most, október 22-én volt hatvan éve, hogy Viktor Rozov Boldogság merre vagy? c. darabjában először, Kolja szerepében, közönség elé léptem. Rettenetes lámpalázam volt, ami a mai napig az első percekben megnehezíti az életemet. Ráadásul az egyik jelenetben Ferenczy Annit kellett megölelnem, aki a szerelmemet alakította. Nagy gondban voltam, hogyan is kell azt, ő meg egyszer csak megunta a tétovázásomat, megfogta a két kezem és rátette a derekára. És most szoríts magadhoz! – utasított. Igy tanultam meg tőle, majd tizenhét évesen, hogy kell egy nőt megölelni. De a színház iránti rajongásom kezdete gyerekkoromra nyúlik vissza. Édesapám a születésem napján meghalt a második világháborúban. Édesanyám később hozzáment Lőrincz János fotográfushoz, aki Pozsonyban az első magyar műkedvelő színjátszó csoport megalapítója volt. Minden fellépésükre vitt magával. Néha traktorral, néha postakocsival döcögtünk az úttalan-utakon egyik faluból a másikba. Annyira megfertőződtem, hogy más hivatás eszembe sem jutott. Édesanyám annyira nem értékelte a rajongásomat, és amikor az öcsém (Lőrincz János pszichológus a szerk.megj.) után tizenkét éves koromban megszületett a Zsuzsi húgom is (Lőrincz Zsuzsa grafikus, illusztrátor a szerk.megj.) és ötünk számára már szűkössé vált az egyszobás albérlet, elküldött Érsekújvárba a nagyszüleimhez azzal a hátsó gondolattal, hogy nagyapám majd kiveri a fejemből a színházat. Csak, amikor egyik nap mentem az iskolába, ahol tagja voltam a színjátszó körnek, énekkarnak, elgurult mellettem a színház díszletszállító busza. Nekem se kellett több, elmentem a Sokol kultúrházba, ahol a Lusta méhecske c. színdarabot mutatták be. A szünetben láttam, hogy kint cigarettáznak a színészek, odamentem az egyik színész „bácsihoz” és megkérdeztem tőle, mit kell tennem ahhoz, hogy színész lehessek. Kedvesen azt mondta: „Édes fiam, Csehszlovákiában magyar színésznek lenni azt jelenti, hogy adni, adni, adni. Ne várj senkitől semmit, mert nem fogsz kapni úgyse semmit. Csak adjál.” Ma már tudom, hogy nem volt teljesen igaza, mert kaptam, rengeteg tapsot és a közönség szeretetét.

Az ötvenes évek végén, magyar nemzetiségű fiatalként nehéz volt bekerülnie a pozsonyi Színművészeti Főiskolára?

Amikor aztán kiutaltak nekünk egy nagyobb lakást, pont egy saroknyira a Reduttól, ahol a színművészeti főiskola is volt, megint pozsonyi gyerek lettem. A Zoch utcai tizenegyéves általános műveltséget nyújtó középiskolába jártam, a mai Duna utcai gimnázium elődjébe. Mi voltunk a háború után az első évfolyam Pozsonyban, akik magyar nyelven tettek érettségi vizsgát. Innét jelentkeztem a főiskolára, de a felvételin azt mondták, sziszegek, és elküldtek Seiman professzorhoz Prágába foniátriai kivizsgálásra. Prágában aztán megnyugtattak, hogy nem anatómiai okok húzódnak a sziszegésem mögött, csupán rossz szokás, ami némi gyakorlással és odafigyeléssel kiküszöbölhető. Vittem a papírt az iskolába, és júniusban pótfelvételiztem. Felvették Beke Sándort, Thirring Violát, Galán Gézát, engem meg nem. Akkor még volt káderezés, megkérdezték nem akarok-e szlovák színész lenni, mondtam, hogy nem. Miért nem?! – Van magyar színház? Van! Kell a képzett magyar színész? Kell! Ott volt Fellegi István a Magyar Területi Színház akkori igazgatója, aki rögtön munkát ajánlott a színháznál. Amikor ide kerültem a színházhoz, akkor tudtam meg, hogy a kedves színész „bácsi” nem más, mint Tarics János. Egymás után jöttek a szerepek, közben a Pozsonyi Rádió magyar adásában is közreműködtem. Egyik alkalommal bementem a főiskolára megkérdezni mikor lesz a felvételi. Holnap. Jött a válasz. Rendesek voltak, elfogadták az előző évi papírjaimat, nem kellett az igazgatótól és a szakszervezettől ajánlást hoznom. Másnap felvételiztem, és felvettek. Az igazgatónak nem igen tetszett, mert mint utólag kiderült, az előző évben ő nem szavazta meg a felvételemet, hogy magával hozhasson a műintézetébe. Akkor nagyon haragudtam rá, de később áldottam, mert az egy év színházi tapasztalatnak köszönhetően úgy éltem a főiskolán, mint Marci, Hevesen.

Közben pedig tagja lett az Ifjú Szívek Magyar Dal – és Táncegyüttesnek is.

Abban az évben, amikor megkaptam az első személyazonossági igazolványomat, a Fáklya nevű újságban megláttam, hogy az Ifjú Szívek tagfelvételi hirdetését. Bekerültem. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen sordöntő jelentőségű lesz az életemben. Pontosan emlékszem a napra, 1963.december 9-én megjelent az Ifjú Szíveknél egy ifjú hölgy, aki a tánccsoportba szeretett volna jelentkezni, és akkor én pont készítettem egy verses összeállítást a csehszlovákiai magyar költők műveiből, és akkor elszavaltattam vele egy, kettő, három verset…egy órán át hallgattam, aztán úgy döntöttem, hogy felveszem. Egy nappal később elhívtam az új tagok számára tartott ismerkedési estre. Jövőre lesz Borikával az ötvenötödik házassági évfordulónk.

Ha jól számolok, akkor a házasságkötésük abban az évben volt, amikor Ön frissdiplomásként visszakerült a Magyar Területi Színházhoz. A pozsonyi évek után nehéz volt megszokni a kisvárosi életformát?

Nem volt könnyű, mert Borika még egyetemista volt, két évvel később kapta kézhez a mérnöki diplomáját. Addig ingázott. Haza. A mostani Hedera patika helyén volt akkoriban a „színészlakás”, ott kaptunk egy szobát, közösen az akkor már nős Galán Gézával. Ha be akartunk menni a sajátunkba, át kellett mennünk a Csendes Laci és a Ropog Jóska életterén. Amikor az esküvő után megérkezett Borika, a kis „batyujával”, amiben hozta az otthonról kapott dunyhát, és rájött, hogy hol lakunk, csak úgy záporoztak a könnyei. Innét a mai szabadtéri színpad helyén lévő épület, amiben a színház garázsa és asztalosműhelye volt, emeletére költöztünk, ahol már egy külön szobát kaptunk. Utólag jókat derültünk ezeken az éveken.

A színészek élete hihetetlenül stresszes. Mi volt az életében az a megtartó erő, aminek köszönhetően Ön ezt kezelni tudta, és még a nehezebb időkben is a pályája csúcsán tudott maradni?

A családom. A feleségem, a három lányom, Emőke, Emese és Anikó és a hat unokám. Kezdetektől fogva kialakult nálunk egy családon belüli munkamegosztás. Mindig igyekeztünk megkönnyíteni egymás számára a mindennapokat. Ha meg elfáradtunk, összepakoltunk és nyakunkba vettük a világot. Hol a gyerekekkel együtt, hol pedig kettesben. Nagy utazók voltunk mi Borikával. A mai napig, amint van pár üres napunk, beülünk a kocsiba és megyünk Sajógömörre, ahol megtartottuk a feleségem szülői házát. Jó húsz éven át pedig, ha elfáradtam, akkor levonultam a pincénkbe, ahol egy terepasztalon hegyek, völgyek, alagutak, városok közt, váltós síneken zakatoltak a kis „vonatok”. Folyamatosan bővítgettem. Aztán egyszer elromlott valami, én meg azzal, hogy majd, ha lesz időm helyrehozom, összepakoltam. Úgy jó tizenöt évvel ezelőtt. Mostanában gyakran pedzegeti Miklós unokám, hogy újra útnak indíthatnánk azokat a kisvonatokat. Együtt.

Pályája során játszott egy tucat filmben, rengetegszer hívták vendégszerepelni Győrbe, Sopronba, Székesfehérvárra, a budapesti Bárka Színházba, a Vertigo Szlovák Színházba, a Vígszínházban pedig Eszenyi Enikő rendezésében nagy sikerrel futó West Side Storyban öt évig játszott. Soha nem fordult meg a fejében, hogy a pályája szempontjából szerencsésebb lenne, ha átköltözne Magyarországra?

Borika nagyon szívesen átköltözött volna Győrbe, amikor hívtak az ottani színházhoz. Nagyon tetszett neki a város. Négy szerepet vállaltam, de a költözés szóba se jöhetett. Vendégnek lenni jó, de én nem hagytam volna itt Felvidéket. Hiszem, hogy engem a Jóisten, aki mindig megsegített, nem véletlenül küldött pont ide. Én meg azzal köszöntem meg a gondoskodását, hogy maradtam. Nekem, itt van küldetésem.

(komaromonline.sk – Janković Nóra)