Kakas Zoltán: Karácsonykor a lelkünket öltöztessük ünneplőbe

2019/12/22

az interjút készítette Janković Nóra

Mindannyian békésen, nyugodtan, lelkileg felkészülten szeretnénk várni az ünnepeket, és egy finom teát kortyolgatva kedvenc fotelunkban olvasgatva, szeretteinkkel beszélgetve tölteni advent negyedik vasárnapját. Szeretnénk. De hiába, mert közben nyakunkba szakad még egy csomó utolsó pillanatra hagyott elintézni való, és a mindenen törjük a fejünket, csak azon nem, pontosan mit is jelent számunkra az advent. Miképpen lehet félretenni a világi bajokat, gondokat és fehérbe öltöztetni a lelkünket? – kérdeztük a Szlovákiai Baptista Egyház alelnökét, a komáromi baptista gyülekezet lelkészét, Kakas Zoltánt.

Az advent a várakozásról szól a hozzánk érkezett, és ahogy az angyalok jövendölik, az egykor újra megjelenő Úrra. Közösen, gyülekezeten belül azonban sokkal könnyebb ezt megélni, ráhangolódni. Egyházközösségünk hivatalos létszáma jelenleg nyolcvankét fő, de a valós szám jóval nagyobb, ugyanis nálunk a megmerítkezésre többnyire a felnőtt kor küszöbén, vagy már azt átlépve kerül sor, amikor már megtudják vallani hitüket az Úrban. Gyermekekkel együtt a gyülekezetünk úgy százhúsz főből áll. A kicsiket az egész évben működő vasárnapi iskolánk foglalkozásain törekszünk felkészíteni az ünnepvárásra, elmagyarázni nekik a karácsony misztériumának lényegét. Ahogy a korábbi években, idén is együtt díszítettük a templomunkat, a fenyőfánkat a gyülekezeti nagyteremben. A szépkorú és rászoruló testvéreinknek ajándékokat készítettünk és a tél folyamán közösen főzünk a komáromi hajléktalanoknak. Egyházunkban ugyan hivatalosan nincs elfogadva a gyónás, de az embereknek jólesik, ha kiönthetik a lelküket valakinek, ha gondjaikat meghallgatja valaki, és az adventi időszakban még jobban igénylik ezeket a segítő beszélgetéseket. Igyekszünk lelkileg helyre tenni és elengedni mindazokat a gondokat, amelyek évközben besodródtak az életünkbe és teherként nehezednek ránk. A múlt vasárnap „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” (Ézsaiás 9,1) próféciához kötöttem a prédikációmat, mert a Megváltóval minden fény felé forduló ember szívébe világosság költözik.

Sok embernek olyan a munkája, hogy szinte karácsonyig folyamatosan dolgozik, nincs igazán ideje a ráhangolódásra, és mire eljön a karácsony, már az utolsó energia tartalékjait éli fel.

A befelé fordulás a lelassítás időszakát kellene megélnünk a Jézus születése elé helyezett huszonnyolc napban. De ha valaki hagyja magát sodródni a feladatok árjával és abban bízik, hogy majd valamikor lesz ideje az elcsendesedésre, az ige olvasására a sok feladat és rohanás közepette, akkor bizony csalódni fog. Magától soha nem lesz rá ideje. Szinte észrevétlenül fog a türelmes várakozásra szánt idő türelmetlenül elszaladni, ha mi magunk, tudatosan nem teremtjük meg rá az időt. Mi lelki pásztorok is tudjuk, hiszen ugyanabban a világban élünk, ugyanolyan hétköznapi gondokkal küszködünk, mint a gyülekezetünk tagjai, hogy a hétköznapokban sokszor mennyire nehéz csillapítani a lendületet, kiszállni a mókuskerékből, amikor néha az ember reggel indul útjára és estére tér meg családjához. De kell találni időt! Előre betervezni, mint egy közös családi programot, kikapcsolnia a mobilokat, számítógépeket és csak egymásra figyelni, töltekezni a legszorosabb kapcsolatainkon belül. Legalább vasárnaponként meg kellene próbálni lelassítani a tempót, év közben is, és együtt a szeretteinkkel tölteni a napot.

Hihetetlenül felgyorsult a világ és vele együtt a mi életünk tempója is. Elszomorító, hogy kikoptak a mindennapjainkból a jóízű spontán beszélgetések, a hétköznapi közös étkezések, a családi-baráti programok, amelyek régen erősítették bennünk a valahová, valakihez tartozás érzését, és már azt is úgy kell előre terveznünk, mint a feladatainkat, ha azokkal szeretnénk időt tölteni, akik fontosak a számunkra.

Pál apostol Korinthusiaknak írt első levelének 13. fejezét azzal kezdi, – „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” A belőlünk fakadó, bennünk élő szeretetet azonban táplálnunk kell, különben elerőtlenedik, elhalványul. Ehhez pedig idő kell. Mindenkinek megvan a saját szeretetnyelve, amelyen keresztül szavak nélkül is éreztetni tudjuk vele szeretetünket. “Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A szeretet mindig arról szól, hogy valamit teszünk, valamit mondunk. Tudatosan teszünk valami olyat, amiről tudjuk, hogy az a másiknak örömet okoz. Csak ehhez ismernünk kell a másikat! Az egyik tanítómtól hallottam, hogy csak úgy ismerhetjük meg a másikat, ha megeszünk vele egy kiló sót. Az pedig időbe telik, ahogy Jézus is velünk töltette, földi halandókkal, az időt.

Karácsonykor ugyan a legtöbb család együtt ül le a terített asztal mellé, de a végeredmény korántsem az, amire előre számítanak, amit várnak, hanem egy kiadós vita, veszekedés, ami sokszor januárban a válóperes ügyvédnél folytatódik. Hogy lehet ezeket a konfliktusokat elkerülni?

Nagyon kritikus időszak, mert év közben nem töltenek az emberek egymással elegendő minőségi időt. Rohannak reggel, gyorsan pár mondatban megbeszélik a napi teendőket, este átbeszélik a napi gondokat és így telik el az év. Az advent is. Aztán „nyakukba szakadnak “az ünnepnapok, amelyek lefékezik a pörgést, és egyszeriben rájuk zuhan az együtt töltendő idő súlya és terhe. Nagyon sok családban ez krízishelyzetet vált ki. Ilyenkor szembesülnek az emberek azzal, hogy nincs mit mondaniuk a másiknak, nincs közös téma, és ha mindez nem lenne elég, még jönnek a rokonok is. A kiüresedett kapcsolatokon csak úgy lehet segíteni, ha két ember leül egymással és átbeszéli, őszintén feltárják egymásnak az érzéseiket, érzelmeiket, sérelmeiket, vágyaikat, csalódásaikat…A jó kapcsolatokért tenni kell. Sokan ilyenkor egyszerűbbnek látják, ha új szerelmet, új társat keresnek maguknak. És közben azt gondolják, hogy ezzel megoldották az életüket. Nem. Amíg valaki nem néz a lelke mélyére, nem gondolkozik el azon, hogy miért futott zátonyra az előző kapcsolata, miért és hogyan jutott el erre a pontra, és nem találja meg önmagában, a saját viselkedésében a bajok gyökerét, addig csak a tüzet oltotta el, de a parazsat nem. A karácsony tökéletes időszak arra, hogy ne csak a lakásunkban, de a saját lelkünkben is rendet tegyünk. Állandóan arra buzdítom a híveinket, hogy olvassák a Bibliát, nézzenek a you-toubon prédikációkat, vallásos műsorokat, mert ha a lelküket nem öltöztetik ünneplőbe, ha belül nem érzik át az ünnepvárás csodáját, a karácsony misztériumát, akkor az egész nem fog másról szólni, mint a rántott halról, krumplisalátáról és az ajándékokról. Materializálódott légkörben pedig a harmóniára, boldogságra vonatkozó érzelmi elvárások nem fognak beteljesülni.

Egyre több a magára hagyott idős ember, akinek távoli országban élnek a gyerekei, nem tudnak, nem akarnak hazajönni az ünnepekre. Az ő számukra a karácsonykor megélt csend a legfájóbb. Hogy tudunk nekik segíteni?

A karácsony szomorú időszak mindazok számára, akik egyedül vannak. Ilyenkor felerősödik a magány érzése, a veszteségek fájdalma. A híveinknek azt szoktam tanácsolni, hogy ha van a környezetükben magányos, idős ember, akkor hívják el, látogassák meg, ne hagyják magára a szeretet ünnepén. Mi a magányos és rászoruló egyháztagjaink részére készítünk ajándékcsomagokat, és azokat elvisszük nekik. Törődünk velük. Igyekszünk karácsonykor ( is) odafigyelni egymásra. Az idősebbek egymással is gyakrabban találkoznak, házi csoportokban közösen olvassák az igét, megbeszélik egymással az egészségi gondjaikat, tapasztalatokat cserélnek, érzelmileg támogatják egymást, ami sokat segít a testi-lelki-szellemi egyensúlyuk megőrzésében. A mi gyülekezetünk annak köszönhetően, hogy viszonylag kis taglétszámú, egy összetartó, érzelmi biztonsági hálót nyújtó családként működik. Nem mondom, hogy mindig hibátlanul, mindig zökkenőmentesen, de nem is a tökéletességre törekszünk, hanem a jóra. Mi „testvérek “vagyunk.

A csodák nemcsak a karácsonyhoz, Jézus születéséhez, hanem egész életéhez köthetők és a Bibliában is számos helyen történik említés róluk. A mai korban vannak még, történnek még velünk csodák?

Ha az emberben kinyílik az ajtó, kitárja a lelkét a hit felé, akkor, ha nem is csodákat, de jeleket kap az Úrtól. Minél közelebb kerülünk Istenhez annál jobban, nyitottabb szívvel és lélekkel éljük meg és át a mindennapok történéseit, vesszük észre a nekünk szóló útmutatásokat. Többször találkoztam azzal, hogy egy betegség, vagy súlyos szenvedélybetegség indította el valakiben a belső változás igényét, és miközben magyarázatokat keresett a miértre és kapaszkodót a hogyan továbbhoz, eljutott Istenhez, aki segítő kezet nyújtott nekik. Én húsz éves koromig nem foglalkoztam a hitbéli kérdésekkel, ahogy szüleim sem, én sem voltam vallásos. Elvégeztem a gépészeti technikumot, munkába álltam és éltem Nagysallón a fiatalok gondtalan mindennapjait. Az egyik hétvégén a barátaimmal készültem szórakozni, de a húgom kérlelt, hogy menjek vele el a baptista gyülekezet találkozójára, ezért végül megváltoztattam a programomat. Másnap tudtam meg, hogy a barátaim nagyon komoly autóbalesetet szenvedtek. A történtek igencsak megráztak, hatásukra átgondoltam az eddigi életemet, és úgy éreztem Isten más utat jelölt ki számomra. Egyre gyakrabban látogattam el az igehirdetésekre, olvastam a Bibliát, segítettem a helyi prédikátor munkáját, majd meghoztam a döntést, hogy és megmerítkeztem, hitet tettem a baptista gyülekezetben megtapasztalt élő hit mellett. De szerettem volna, ha még jobban, még mélyebben megérteni a hit alapjait, az igék üzenetét, és átadni másoknak, így beiratkoztam a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Teológiai Karára, aminek a befejezése után Poprádra, majd tizenhárom éve Komáromba vezetett az Úr.

Hogy reagáltak a szülei amikor szembesültek azzal, hogy a „Damaszkuszi” útra lépett?

A testvérem Móni már kitaposta előttem az utat, így nem voltak igazán nagy „viharok “. Leginkább a hosszútávú egzisztenciális biztonságomért aggódtak. Édesanyám katolikus hitben lett megkeresztelve, édesapám református, de soha nem gyakorolták a hitüket. A nagymamám viszont igen. Gyakran láttam, hogy hol a Bibliát, hol az Énekeskönyvét forgatta. Mivel nagyapám kovács volt, a környékről a zsidók hozzájuk hordták a lovakat megpatkoltatni, és idővel közeli, már-már baráti kapcsolatokat alakítottak ki sok családdal. Ismerte a történelmüket, hagyományaikat, amikről sokat szokott nekem mesélni. Apránként a hit magját elültette bennem. Három éve Komáromba költöztek, így évközben is több időt tudunk együtt tölteni. A nagyanyám halála után volt egy komoly, mély beszélgetésünk édesapámmal a halálról, az élet véges és végtelenségéről, és akkor benne is megszületett a hit. Ma már mindketten hívő, vallásos emberek. Megváltozott az életük. Szentestén és a karácsonyi ünnepek alatt szolgálni fogok, de a többi időt a szüleimmel, a feleségemmel és a gyermekeimmel, a 16 éves Rebekával, a 15 éves Emmával és a 11 éves Vilmossal. Két ünnep közt pedig megyünk Zayugrócra a feleségem szüleihez. A hívők azonban abban a pár napban sem maradnak lelkipásztor nélkül, hiszen két fiatal segédlelkész Dóczé Efraim, és Timotei Papp is segíti a munkámat, és vallja a testvéreinkkel együtt „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”

(komaromonline.sk – Janković Nóra)