Árvay Alica: Komárom megváltozott

… egy Budapesten élő KOMÁROMI – Árvay Alica, (műfordító, író) 

Komárom története összefonódik a családom és a világháborúk történetével. És igen, számomra az irodaloméval is. Jókai városa ez nekem, azé, aki megírta az Egy magyar nábobot és a hely szellemét is az aranyemberen keresztül. Komárom nekem olyan, mint egy elvarázsolt ékszerdoboz, amelybe olyan ékszerek, kincsek vannak, amelyek eredeti célját sem érteni. Mégis, dolog van ezzel. Ha kutatómunkába kerül is, feltárható, elvégzendő feladat. Ismeretlen ősök toporognak és várják, hogy valaki felfejtse történetüket. Bezárt ajtók mögül kiáltoznak és próbálnak elérni hozzám. Hangjukat elnyeli az idő, de szellemtestük agóniáját és igyekezetüket, hogy végre meghallják őket, nagyon érzem.

Gyerekkoromban szellemi fejlődésemet Mark Twain és a drezdai képtár határozták meg. Gyerekkorunkban sokat kirándultunk, és amikor a cseh hegységekben jártunk, valahol az erdős hegyoldalban felállítottak egy hatalmas kőszobrot annak emlékére, hogy a hegy szelleme egyszer megmentett az erdőben eltévedt két gyereket. A hegyi szellem szobrának az övén gomb volt, amit meg lehetett nyomni és kívánni lehetett valamit, nem kellett hullócsillagra várni. Én háromszor féllábon körbeugráltam a szobrot, megnyomtam a gombot és forró kívánsággal arra gondoltam, ha nagy leszek, igazán NAGY szeretnék lenni.

Ebből aztán nem lett semmi, de az irány nem volt rossz.

Lelkem igen korán kinyílt a nagyvilág csodáira, ezért ez a varázsdoboz nem tudott elég lenni nekem —nem tudtam fejlődni benne. Amennyire szellemileg vágytam arra, hogy mindent megismerjek a világon és számolni sem tudom hányféle terület érdekelt mindig és hányféle táj, közben nyugalomra is vágytam. Ha megtehettem volna, hogy egy helyben ülök és olvasok, írok, tanulok, akkor valószínűleg nem mentem volna sehová. De ahogy fizikai erőnlétet sem lehet karosszékben ülve fejleszteni, úgy a szellemi állóképességet sem. Nekem mennem kellett, nem volt más út.

Amit nem szerettem Komáromban, hogy úgy emlékszem, mindenki ismerni vél, az is, aki egyáltalán nem. Sok ismerőst lehetne jellemezni azzal, hogy bármit mondasz, „ezt ő jobban tudja”. Mindenki mindent jobban tud. Mindenki nagyobb halat fogott, mint te. De általában nagyon jó emberek, szívélyesek, kedvesek, a komáromi emberek ártatlan bolondosságukban is szerethetőek. Ahányszor visszalátogattam úgy éreztem, hogy fényévekkel eltávolodtam már attól is, aki azelőtt voltam, hiszen annyi élmény ért, annyi akadály érlelt és változtatott meg teljesen, hogy ahogy én nem ismerem ma már a várost, a városból senki sem ismerhet engem, még az sem, akivel néha-néha rendszeresen beszélek, mert a közös referenciakeret réges-régen megszűnt. De a város nem változott. A városban még mindig mindenki jobban tudja nálad, hogy veled mi történt. Ne is mondd! Majd mi elmondjuk neked, hogy veled mi volt! Rajtunk nem fogsz ki! A varázsdoboz-város lakói is elvarázsolt emberek, akik mintegy az idő sebes iramú folyójának közepén egy szikla kiszögellésén valahol fennakadtak és vidáman élik sürgő-forgó elvarázsolt életüket és kiabálják, hogy hagyd csak, mi ezt jobban tudjuk! És nevetnek, akaratlanul velük nevetek, legyen.

A jó kisvárosi szokásokat „felhoztam” Pestre is, mindenkivel emberi viszonyt alakítok ki, akivel csak utam során találkozom. Ahol élek, két-három emberrel szinte családi viszonyban vagyok, ami évek óta abból áll, hogy váltunk pár tiszteletteljes kedves mondatot, de számíthatunk is egymásra, ami nem pesti dolog, a többiekkel viszont egyetlen mondatot sem váltunk.

Komárom úgy kicsi, hogy minduntalan belebotlani a történelembe és minduntalan belebotlani valami csalódásba, volt aranykor és ma is él valami makacsság, mokányság az ottaniakban és bennem is, amit szeretek. Néha az „ottanikakkal” azon súgtunk össze, hogy az „itteniek”, a pestiek közül sokan milyen simulékonyak, milyen gerinctelenek, milyen sunyin alkalmazkodnak kétes helyzetekhez és megtanultunk páran arra büszkék lenni, hogy mi „ottani” magyarok vagyunk. Vagyis „jobbak” mint az itteniek, mert nekünk van gerincünk, jellemünk, értékeink, és könnyebben átlátunk azon, ha manipulálni próbálnak bennünket. Könnyebben talpon maradunk ellenszélben is…. Ittlétem után identitásom része lett a magyar mainstream kultúrával szemben magyarnak lenni, ami nem közösségbe olvaszt, hanem azt jelenti, hogy senkinek nem hajlok meg, az akolmelegből nem kérek, az ostobaságokat visszautasítom, amit magaménak érzek az csak az lehet, amit helyesnek ítéltem meg és fogadtam el, normakövetésből semmilyen külső értéket nem veszek át, hanem csak olyat, amit a sajátomnak tudok, viszont tiszteletben tartom más értékeit, senkinek sem mondom meg, hogyan éljen, de annak a jelére is marok, ha valaki nekem próbálja meg mondani, itt ugyanis kénytelen vagy néha kivicsorítani a fogaidat és megvédeni a határaidat minduntalan.

Nevem is nagy bonyodalmak okozója, merthogy szlovák. Az Alica, ugye. Véletlenül az. De elfogadtam, végül is szép, a sors ezt adta. Sokáig úgy éreztem, hogy a sors jól kibabrált velem, magyar családom nőtagjai sosem barátkoztak meg a szlovák nyelvvel, de édesanyám a kórházban összebarátkozott egy tündéri szlovák doktornővel, aki születésem hallatára félig mosott hajjal átrohant a városon anyuhoz és meggyőzte, hogy Lívia helyett legyek Alica, aztán életem során háromszázszor magyaráztam el, nem azért nem vallom magam szlováknak, mert szégyellem, hanem mert NEM vagyok szlovák, de üsse kő, most már azt sem bánom, gondoljon mindenki, amit akar. A szlovákkal így vagy úgy, de dolgom van, egyszer rendeznem kell ezt is végre. … sok ostobaságot hallottam Magyarországon, amitől a bicska kinyílt a zsebemben – Milyen szépen beszél magyarul a szlovák lány! Vagy hét könyv után, műfordítói egyesületi tagként és magyar újságíró szövetség belbiztonsági és külpolitikai szakosztályának titkáraként azok, akik előítéletesek a kisebbségi magyarokkal szemben – nem kevesen, azok gyanakodva nézték mondataimat, mert biztosan nem tudok magyarul, csak úgy teszek. Nem elég magyar, amit írok. Hogy is lehetnék magyar, ha Szlovákiában születtem? Hát nem? Magyartalanok, szokta mondogatni egyik főnököm írásműveimre, miközben helyesírási hiba nélkül egyetlen mondatot sem tudott leírni és műveltsége megrekedt a legsekélyesebb spirituális bölcsességek olvasásánál, és aki aztán tonnányi eredmény hasznát fölözte le, és akinek olyat is megírtam, amit más nem tudott volna, hogy például mi köze van egy hegedűjátéknak a fenntartható fejlődéshez. … és Komárom, szeretlek, ahogy Pestet is, de Londonban voltam otthon egyedül. Ott nem ismerik azt, hogy hátat fordítasz és háton döfnek. Van rossz ott is, de épp ezt nem ismerik, mintha ez valami nagyon magyarországi magyar dolog lenne. Magyarországon volt egynéhány olyan rossz pillanatom, amikor annyi aljassággal találkoztam, hogy néha azt is elfelejteni próbáltam: az anyanyelvem magyar.

Azelőtt arra vágytam, hogy beszéljek angolul, németül, franciául, szlovákul, oroszul, latinul, héberül, japánul és legyen diplomám három területről és vagy öt gyerekem, írjak vagy tizenkét könyvet, ma már annak is örülök, ha van egyetlen nap, amikor nem bántom magam és leírok egy jó mondatot. A dimenziók változnak…

Komárom megváltozott, nem mernék kimenni egyedül a Duna-partra, mert amikor megtettem, bekattant tekintetű férfiakat láttam és éreztem, hogy nem biztonságos. A felüljárón közlekedve is láttam olyan embert, akitől negyven méter távolságból is megriadtam. Mintha Komárom lakossága kicserélődött volna, más a légköre, van benne valami nyugtalanító – bár mondjuk a Blaha térhez képest minden olyan biztonságos mint édesanyánk öle. Szívszaggató, de a város olyan benyomást tett rám, mintha valami megtört volna az ottani szellemben. Sikerült hozzáedződni a napi gondokhoz, beletörődni a dolgokba, lemondani kulcsértékekről, ezért az ékszerdoboz úgy néz ki, mint a saját maga emlékműve – vagy talán már nem ismerem elég jól az ottani embereket. Vannak dolgok, amik mintha sohasem változnának, mert túlságosan hozzászoktak. A rossz járdák. Jóindulat, ami valamiért soha nem ér eléggé célba.

… Komárom egyúttal a családom titkos múltja, hihetetlenül gazdag emberi történetekkel terhes múlt, amelyek nem ismeretesek. Jó lenne egyszer mindennek utánajárni, minden szálat elvarrni.

Meglátjuk, ez a kacskaringós út engem hova visz, de szellemi térképen ez a három város határoz meg, Komárom, a családi múlt városa, London, az egyetemes kultúra városa, Budapest, a Kelet-Közép Európa vészterhes és megindító történetekkel teli városa, ahol a város zajának része a jajgatás, mintha egy Hieroymus Bosch festmény egy alakja lennék, így élek itt.

Komáromban számomra igazán csak a szüleim élnek, nem mintha bajom lenne az élőkkel, hanem, mert csak utólag értettem meg utamon, milyen fontos lett volna, hogy időnket együtt, egymással töltsük. De nem tehettem másként. Rossz döntéseink eredményeképpen megnyomorítottuk magunkat. Furcsa is nekem, hogy élek még, most már csak belátni tudom, mennyi hibáztam utam során, de azt is látom, nem tehettem másként. Ahogy egy tanítvány kérdezi a mesterét,

— Mester, mi tegyek, hogy igaz úton járjak?

— Menj!

Csontjaimban érzem, hogy ideje továbbindulni, új utakra. De nem az történik, hogy mindent magam mögött hagyok. Az történik, hogy mindent magammal viszek.

Komárom, szeretlek. Akkor is, ha nálam mindent jobban tudsz és ez már így marad időtlen időkig. Legyen így, te drága, csacsi ékszerdoboz!

(Árvay Alica, foto: Harangozó Dávid)

.

Árvay Alica (születési neve Korber, írói álnevei Fábián Nóra, Fábián N.) Komáromban, 1970-ben született, szlovákiai magyar újságíró, műfordító, író, LPS alakuló irodalmi társaság kezdeményezője. A Magyar Műfordítók Egyesületének és a Magyar Újságíró Szövetség Külügyi Szakosztályának rendes tagja. A komáromi Selye János Gimnáziumban érettségizett 1988-ban. Már középiskolásként megnyerte az Új Forrás által 1987-ben meghirdetett összmagyar szépírói-szépirodalmi pályázatot. Drámaírói pályázaton harmadik helyezést ért el 1993-ban. Húszas éveiben Fábián Nóra/N. írói néven szépirodalmi műveket publikált az Irodalmi Szemlében és a Kalligramban. Később Londonban a Birkbeck College-ban és a Courtould Institute-ban tanult művészettörténetet, de autodidakta módon átfogó ismereteket és jártasságot szerzett eszmetörténeti, tudományos és üzleti témákban. Egyetemi diplomáját azonban az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol nyelv és irodalom szakán szerezte. Jelenleg Budapesten él. (wikipedia.hu)