komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Olasz István: Nekem a húsvéti ünnepek a családról szólnak

MEGOSZTÁS:

olasz2Szinte mindenki ismeri őt. Ki innen, ki onnan. Mégis a legtöbb ember, a színpadról. Hogy ez nem meglepő, hiszen több mint ötven darabban játszott az elmúlt évtizedben?! Tényleg nagy szám, felsorolni is nehéz lenne, de hiszem, Olasz Istvánt, a Komáromi Jókai Színház Ferenczy Anna-díjas színművészét akkor is ismernénk, ha mindössze egyszer láttuk volna játszani, mert mozdulataiban ott bujkál valamiféle mozdulatlanság, mosolya mögött egyfajta eredendő szomorúság, csendjeiben ott a hallgatás, személyiségében pedig a rá jellemző, mélyről jövő elhivatottság.

az interjút készítette Janković NóraNóra

Remélem nem várakoztattalak meg, de éppen Arthur Miller: Az ügynök halála című drámáját próbáljuk, és kicsit elhúzódott a próba. – szabadkozik nagy lendülettel István.

Az egy kiváló darab! És melyik szereplőt alakítod benne?

Howard Wagner szerepét osztotta rám a rendező, Forgács Péter. A főszereplő főnökét játszom    az előadásban, akit alkalmatlannak találok már az ügynöki munka elvégzésére és elbocsátom őt.

Könnyen azonosulni tudtál a szereppel?

Az embernek van egy alap habitusa, személyiségének egy sajátos visszatükröződése a mozdulataiban, gesztusaiban, testtartásában, ami eleve predesztinálja őt bizonyos szerepekre, karakterekre. Ez valahol rendjén is van így, csak akkor okoz ez problémát, amikor sok rendező többnyire eleve csak ez alapján dönt a szereposztáskor. Ez a rendező oldaláról nézve jó és kényelmes, hiszen minimalizálódik a tévedés, a kudarc lehetősége.  A színész számára viszont pont emiatt nem mindig jelent igazi kihívást a feladat, ekkor alakul ki az ún. beskatulyázás. Most ezzel nem azt mondom, hogy elkényelmesedhet a színész, és építgetheti a szerepét rutinból. Nem, mert az a játék örömének az elveszítéséhez, szakmai kiégéshez vezetne és az én esetemben sincs ez mindig így és az aktuális szerepeimet szeretem is játszani. Egyszerűen csak néha hiányzik az önmagunkon túllépés lelkesítő nehézsége, ami nem csak szakmailag, de emberileg is előbbre viszi az embert, hiszen ilyen esetben néha fájdalmasan mélyre kell leásnunk a saját érzelmeinkben, önismeretünkben, lelkünkben.  Máskor meg épp csak az ún. hagyományos, realista színházcsinálásnak teljesen más megközelítését keresgélem, ezért is örülök, hogy lehetőségem van játszani Budapest egyik legrégebbi avangard teátrumában, a Tápszínházban, mert itt a rögtönzésekből eredő sokszor abszurd humor, a szokásostól eltérő színpadi megoldások, az aktuális társadalmi jelenségekre való egyenesebb reflektálás a jellemzőbb.

Közben rendszeresen fellépsz az Ahogy esik úgy puffan címen futó improvizációs esteken, fesztiválokon ügyködsz dj-ként, a közelmúltban mutatták be Prikler Mátyás: Köszönöm, jól és Molnár Csaba: A rendes ember c. filmjét, amelyekben szintén szerepet kaptál, önálló műsort vezettél közel két évig a Pátria rádióban, most egy rovatod van az Y generáció c. műsorban.. Mikor pihensz?

Őszintén megvallva, két napnál tovább nem bírom elviselni a semmittevést. Nekem a lételemem a nyüzsgés, az az érzés, hogy mozgásban van az életem. Ezért számomra az aktív pihenés az ideális.  Szerencsére a feleségemmel, Andreával ebben is egyformák vagyunk. Az elmúlt nyolc évben, amióta egy párt alkotunk, mindössze egyszer nem utaztunk el sehová a húsvéti ünnepek alatt. Többször voltunk Bandor Évi kolléganőmmel és a családjával a Tátrában. Napközben nagyokat túráztunk, élveztük a harapós levegőt, az erdő hangjait, a természet nyugalmát, este pedig véget nem érő beszélgetéseket folytattunk. Egyik évben pedig Velencében jártunk.  Egész nap róttuk az utcákat, gyönyörködtünk az épületekben, , a lagúnák színében, a szűk kis utcák hangulatában, és a feledhetetlen Szent Márk-székesegyházban. Csak gondolom az ünnep okán is, mindenhol rengeteg ember volt. De nem is baj, mert ha legalább ennyi szépséghibája nem lett volna, akkor már a város, mint díszlet, túlságosan is romantikus lett volna, és kezdtem volna magamat úgy érezni, mint egy giccses amerikai filmben. Nem mintha nem lennék romantikus alkat, az vagyok, csak mértékkel.

Az előbb említetted, hogy volt egy év, amikor kivételesen itthon töltöttétek az ünnepeket. Elárulod ennek a miértjét?

himes_tojasokPersze, nem titok. Sőt! Az volt számomra életem legcsodálatosabb húsvéti ünnepe, ugyanis négy évvel ezelőtt, ekkor született meg a kislányunk Lilike. Sajnos, a szülésnél nem lehettem bent, utána ugyan a karomba vehettem, gyönyörködhettem benne egy picit, de az erre szánt idő egy újdonsült apuka számára csak egy pillanatnak tűnik. És ahogy visszaadtam a picit a dadusnak, már rohantam is a színházba, mert délelőtti előadás keretében a Szegény Dzsoni és Árnika című mesedarabot játszottuk. Nagyon furcsa érzés volt úgy színpadra lépni, hogy a lelkemben még ott zsongtak az előző óra történései. De az első pár perc után sikerült magam összeszedni, és átalakulni. Az ünnepek alatt naponta jártam be a kiscsaládomhoz, néztem őket az üvegfalon keresztül, és alig vártam, hogy végre húsvét hétfő legyen, és hazavihessem őket, és elkezdődjön számunkra egy új időszámítás, hármasban és most már négyesben –  másfél éves a kisfiunk, Danika. Az ünnepekre a feleségem szüleihez utazunk a Királyhelmec melletti Vékére. Amikor először jártam itt, szinte mellbevágott a táj szépsége. Lankák, dombok, völgyek, erdők – ideális hely a pihenésre. Ráadásul itt mindig azt érzem, hogy az emberek kedvesebbek, őszintébbek, igazabbak. Jó ott lenni. Az anyósom pedig, aki remek háziasszony, ilyenkor igazán kitesz magáért. Szerintem ő készíti a létező legfinomabb húsvéti sárga túrót. Tökéletes!

Érdekes, hogy ugyanezt éreztem én is, amikor ott jártam. Egyébként arrafelé mások a húsvéti ünnepkörhöz kötődő tradíciók?

Sajnos a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó régi népszokások, mint a kiszehajtás, vagy a villőzés szinte teljesen feledésbe merültek már ott is. Talán a locsolás hagyománya kicsit még elevenebben él, mint nálunk Galántán, ahonnan én származom, de itt is egyre jobban kezd megkopni. Ahogy én látom, tájegységileg a hagyományokban, a menüben nincs alapvető különbség. Eltérést inkább a családjainkon belül látok. Nálunk nem volt hangsúlyozva a húsvéti ünnep vallási háttere, nem böjtöltünk, nem mentünk templomba. Ettől függetlenül a húsvét nagybetűs ünnep volt nálunk. Édesanyám már előtte egy-két héttel elkezdte a tervezgetést, készülődést, bevásárlást. Sültek a sütemények, főt a sonka, a vázákban barka, tulipán, nárcisz pompázott, amitől az egész lakásra egy intenzív, édes otthon illat borult. Mivel édesapámék hatan voltak testvérek, és édesanyámnak is elég nagy volt a rokonsága, húsvét hétfőn szinte egymásnak adták nálunk a kilincset. Aztán ahogy teltek az évek fokozatosan megöregedtek, elmaradoztak a rokonok, barátok.

Akkoriban még Te is jártál locsolni?

Természetesen. A nap mindig azzal indult, hogy meglocsoltam az anyukámat, majd a nővéremet, akinek néha, lopva azért becsorgattam egy kis vizet is a ruhájába. De csak mértékkel, mert tudtam, nem igazán örülnek a hideg vizes meglepetésnek. Először az anyai nagymamához mentünk át, majd szépen sorban a rokonokhoz. Kiskoromban még kézen fogva vezetett az édesapám, majd egymás mellett mentünk, míg kiskamaszkoromba eljött az az év, amikor azt mondta, neki már nincs kedve menni, belefáradt, menjek szépen egyedül. Emlékszem, rettenetesen izgultam. Még véletlenül sem tértem volna le arról az útvonalról, amin rendszeresen jártunk. Talán a legjobban attól tartottam, mi lesz, ha elfelejtem a verset, és ő nem lesz ott, hogy kisegítsen. Ugyanis minden évben más és más, és egyre hosszabb, komolyabb verssel készültem az ünnepre. Végül azonban boldogan tértem haza a sok csoki- tojással, nyuszival és bevallom, és némi zsebpénzzel. Gimnazista koromban aztán, amikor rájöttem, hogy locsolás címszó alatt egész jól lehet „csajozni”, buzgón ápoltam a hagyományt. Aztán elkerültem a főiskolára, majd utána mindjárt a Komáromi Jókai Színházba, és ettől kezdve valahogy a locsolni járás  kimaradt az életemből. Ha haza mentem inkább már a szüleimmel töltöttem az időt.

A szüleid mindketten orvosok. Nem féltettek Téged a művészi pályától?

Eleinte célozgattak rá, hogy választhatnék valami polgári hivatást inkább, de attól kezdve, hogy meglátták bennem az elszántságot, az elhivatottságot, elfogadták, mert a saját példájukból tudják, hogy az ember csak akkor érezheti úgy, hogy jó úton jár, helyén van az élete, ha azt csinálhatja, amit szeret, amire elhivatott. És nekem ez megadatott.

(komarom.online, foto: jokai.sk)

 

Show Buttons
Hide Buttons